Boldog Királyság

Boldog Királyság.

Egyszer volt hol nem volt, árkon-bokron túl, a Mesevilág határán, volt egyszer egy Boldog Királyság.

Király Anyu és Király Apu boldogan éltek ott, gondoskodtak a birodalom lakóiról, és szeretetben nevelték a Kis Királyfit. Ebben a királyságban mindenki örömmel végezte a dolgát. Egyszerűen csak szerették azt, amit csináltak. A pék szeretett kenyeret sütni, finom zsömle, kifli és mindenféle péksütemény került ki a keze alól. Aki főzni szeretett, az szakács lett. Volt, aki gyümölcsöt termelt, kertészkedett. Mások a búzamezőket, napraforgótáblákat gondozták. Az erdők, folyók és tavak is az emberek jólétét szolgálták.

A Kis Királyfi a Palota udvarán játszott a gyerekekkel. Kis barátaival, és persze Király Apu segítségével még egy igazi játszóvárat is építettek a Palota kertjének egy félreeső zugában. A pék lánya, Marina egyszer egy sasfiókát talált, csőrében egy kis fehér kígyóval. Sebesült volt mind a kettő. A Kis Királyfi segítségével szétválasztották a sérült állatokat, és gondosan ápolták, míg eléggé meg nem erősödtek, hogy visszatérjenek a saját világukba. Persze ezt nem csak ketten érték el, ott voltak segíteni a többiek is, a kertész fia, az erdész ikrei és még sok-sok más gyerek. Játszottak, ápoltak, játszottak. Boldogok voltak. Akkor még nem gondolta senki, a Kis Királyfi a legkevésbé, hogy egyszer vége szakad ennek a felhőtlen jókedvnek, hogy játékbirodalmuk a szomorúság otthona lesz.

Egy nap ugyanis Király Anyu megbetegedett. Ágynak esett, és bizony rövid időn belül meghalt. Boldogtalanság borította be a birodalmat. Az emberek továbbra is tették a dolgukat, a gyerekek is össze-összegyűltek a tereken, játszóhelyeken, de csak szótlanul böködték a labdát. Elkezdték, majd félbehagyták a játékokat. Nem repült vidám kacagásuk az ég felé. A Kis Királyfi is inkább egyedül ődöngött a palota folyosóin. Kerülte korábbi pajtásait. Nem mintha elfelejtette volna őket, csak nem akart örökös szomorúságával a terhükre lenni. Azok meg nem tudták hogyan vigasztalhatnák meg, hát ők is inkább elkerülték a találkozást vele.

Lassan Király Apu is belebetegedett Király Anyu elvesztésébe.

–  Nem mehet ez így tovább – rázta meg magát – az országnak királyné kell, a Kis Királyfinak pedig Anyu. Még ha csak…

Király Apu még gondolatban sem bírta kimondani, hogy Mostoha, annyira fájt. Eszébe jutott, hogy a szomszéd királyságban nem rég maradt magára a fiatal Királyné, amikor a férje, az Öreg Király fia elesett egy csatában. Elhatározta, hogy feleségül kéri az özvegyet.  

Két szomorú szív egymásra talál, megvigasztalják majd egymást. Gondolhatnánk, de nem így történt. Az Új Királyné szomorúsága haragba torkollott. Semmi nem volt jó neki. Ha a péktől foszlós kalácsot kapott, a cukrász tortájára vágyott, ha almát hoztak neki, paradicsomot követelt. Mindig mást akart, és mindig szidta azt, aki előtte állt, fitymálta, amit kapott. Dicsérte a másikat, halásznak a kanászt, kertésznek az erdészt, cukrászt a péknek, péket a cukrásznak. Az emberek előbb csak méregették egymást, ki ér többet, kinek a munkája a fontosabb. Végül pedig versengeni kezdtek, féltékenykedni, mindegyik a maga munkáját tartotta a legtöbbre, többre, mint a többiekét. Egymásnak ugrottak a szomszédok, a különböző mesterségek művelői, majd már a rokonok is. Folyton folyvást volt valaki, akit gyűlölni kellett, aki ellen harcolni kellett. A Kis Királyfi nem is bírta sokáig ezt a békétlenséget, elindult vándorútra. Megfogadta, hogy addig nem tér vissza, míg meg nem találja a Békét. Csak egy gyűrűt vitt magával, amit a pék lánya, Marina adott neki a hamuban sült pogácsával együtt.

 – Fogd ezt a gyűrűt, Kis Királyfi! Legyen mindig rajtad, és tudd, ha szorítani kezdi az ujjad, vissza kell térned. Akkor itthon valami nagyon nagy baj van.

Nehéz szívvel indult a Kis Királyfi, nehéz szívvel engedte őt útjára a lány, de végtére is csak elbúcsúztak egymástól.

Ment mendegélt a Kis Királyfi mezőn által, erdőn keresztül. Ha kellett folyón kelt át, mikor mi állta útját. Egyszer aztán egy hatalmas sivataghoz ért. Mindenütt csak homok, homok, amerre ellát. Útnak nyoma sincs sehol. Hogyan tovább, merre tovább? Nagy tanácstalanságában a Kis Királyfi leült szomorúan a sivatag szélén, az utolsó őrt álló fa alá. A hőség és a fáradtság a szempillájára telepedett, álomba merült. A nap már a homokdűnék mögé hanyatlott, a levegő is hűvösebb lett, amikor felébredt. Egy termetes hófehér kígyó feküdt mellette, fejét éppen a Kis Királyfi karján pihentetve.

 – Ne félj – szólította meg csengő hangon – amikor kicsi voltam és védtelen, te segítettél, a pajtásaiddal megmentettél engem és a sast. Kövesd a nyomom, elvezetlek Ubuntu népéhez. Náluk megtalálod, amit keresel. S ha arra kerül a sor, ne félj, a sas is segíteni fog.

Ezekkel a szavakkal a kígyó nekivágott a végtelennek tűnő sivatagnak, jól látható S jeleket hagyva a homokban. A Kis Királyfi mi mást is tehetett volna, követte az így eléje rajzolt utat. A nyomok egy bennszülött faluhoz vezették. Jól láthatóan pont egy ünnepség közepébe csöppent. A falu lakosai, kicsik és nagyok kört alkottak egy gyönyörű, vastag törzsű, égbe nyúló fa körül. A fa alatt hatalmas kosár árválkodott telis tele finomságokkal. Mellette egy ősz hajú, ősz szakállú férfi állt. Öltözete, sápadt fehér arca élesen elütött a többiekétől. Széles mozdulatokkal, élénk beszéddel arra biztatta a gyerekeket, hogy fussanak oda a kosárhoz. Aki a leghamarabb odaér, az megkapja az összes finomságot.

A gyerekek figyelmesen meghallgatták, majd kézenfogva egymást lassú, nyugodt léptekkel elindultak a kosár felé. Egyszerre érkeztek oda valamennyien. Leültek szépen sorban, és vártak.

A Kis Királyfi csodálkozva kérdezte, miért nem futott senki a kosárhoz, így nem lesz senkié sem a tartalma. A gyerekek csak mosolyogtak és azt hajtogatták, hogy "ubuntu, ubuntu, ubuntu…".

– Egyek vagyunk, mi mind. Ubuntu. – Érintette meg az arcát egy csillogó szemű kislány. A Kis Királyfi kíváncsian hallgatta a lánykát, szíve és lelke nyitva volt szavaira. Ubuntu, azt jelenti, az emberek mind egyformák, részei az egésznek, ezért nem futott senki, egyedül a kosárhoz.

–  Hogy örülhetnék bárminek is, ha a társaim nem kaphatnak belőle? Engem boldogtalanná tesz mások szomorúsága. Ha megvan mindenkinek minden, ami kell, az az Ubuntu, az a boldogság.   

A Kis Királyfi örült, hogy újra rátalált a boldogságra. Hála telt szívvel, de gyorsan elbúcsúzott új barátaitól, mert Marina gyűrűje szorítani kezdte az ujját, és egyre jobban, egyre erősebben szorította. Ebből tudta, hogy otthon valami nagy baj van, haza kell térnie.

A fehér kígyó a visszaúton is végig kísérte. Már a Birodalom határán járt, amikor egy hatalmas sas szállt le előtte. A Kis Királyfinak meglepődni sem volt ideje, a sas sürgetően szólt rá:

 – Ülj a hátamra! Sietnünk kell. Az Új Királyné békétlenségében már háborúba sodorja a Boldog Királyságot.

 – Csak tudnám – sóhajtott a Kis Királyfi –, őt hogy gyógyíthatom meg!

 – Egyet se félj – Senderedett vissza hozzá a fehér kígyó – ha hazaérsz, csak öleld át, és meséld el neki a vándorutad.    

Úgy is lett. Ahogy hazaért a Kis Királyfi, még szóhoz jutni sem engedte a Királynét, szelíden átkarolta és rögtön mesélni kezdte a kalandjait. Elmondott mindent a fehér kígyóról, sasmadárról, Ubuntu boldog népéről.

– Szeretlek – fejezte be végül meséjét a Kis Királyfi – szükségünk van rád, legyél nekem, népünknek Jó Anyja!

Ahogy ezt meghallotta a Királyné, arca ellágyult, szeme, mint két csillag, felfénylett, szava se volt, és csak némán megölelte a Kis Királyfit. A Boldogság fátyla lágyan beborította őket, átlibbent Király Apura is, majd a fürge szellők gondosan szétterítették a Boldog Birodalom minden szegletébe.