Mondj inkább egy jót

Mondj inkább egy jót.

Volt egyszer hol nem volt, az Üveghegyen túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy csodaóvoda. Piros tetejű takaros kis házikó, csillogó ablakszemekkel. Udvara nem volt nagy, de jól elfért rajta csúszda, homokozó, játékházikó. A kerítése mentén kesze-kusza bokrok nyújtottak remek búvóhelyet a gyerekeknek. De nem ezektől lett csodaóvoda az óvoda, hanem a játékházikó mellett álló vén diófától.  Mindjárt el is mondom, hogy miért.

Történt egyszer, hogy az egyik kisfiúba mintha csak kisördög bújt volna. Peti egész nap csak békétlenkedett.  Veszekedett még a legjobb barátjával, Marcival is.  Végül úgy eldurvult a dolog, hogy pajtását lelökte a csúszdáról. Marci szerencsére a puha homokra esett, az ijedségen kívül nem lett más baja, de nagyon megharagudott Petire, számára ezzel az esettel vége lett a legjobb barátságnak.  Szipogva húzta elő zsebéből a Petitől kapott kisautót:

- Nem akarok tovább a barátod lenni, nem kell az autód sem.

Peti előbb csak meghökkent, aztán dühösen kiütötte Marci kezéből a játékot.

- Nem is akarok a legjobb barátod lenni. Énvelem ne játsszon senki! Én úgyis csak rossz vagyok! Mindig csak rossz vagyok.

Az óvó néni éppen azon gondolkodott, hogy mivel büntesse meg Petit, de a kisfiú elkeseredett szavai szíven ütötték.  Ez nem rosszaság, gondolta. Úgy érezte, Petinek most sokkal inkább vigasztalásra lenne szüksége, nem büntetésre. A vén diófa pedig egy különös ötletet adott neki.

Magához húzta a dühtől még mindig reszkető kisfiút, megsimogatta a fejét, felvette a porba hullott kisautót, visszaadta Marcinak, és mesélni kezdett:

- Valahol az afrikai őserdők mélyén él egy bennszülött törzs. Náluk nincs büntetés. Ők úgy gondolják, hogy ha valaki valami rosszat tesz, az nem más, mint egy segélykiáltás, és segíteni kell annak, aki a rosszaságot elkövette. Szerintük mindenki jónak születik, csak közben elveszhet, letérhet a jó útról, ezért ha valaki közülük valami rosszat tesz, vagy fájdalmat okoz másnak, akkor nem büntetni kezdik, hanem körbe állják, és mindenki elmond valami jót róla. Játsszunk mi is ilyet! Én most ide ülök a diófa alá Petivel, ti pedig mondjátok el, hogy miért jó Peti. Ki miért szereti őt.

Peti szó nélkül engedte magát odavezetni a fához, nem ült le, csak a hátát vetette neki a vastag törzsnek.

Az óvó néni szeretettel nézett végig a gyerekeken, ahogy azok némileg szabálytalan félkört alkotva körbe állták a vén diófához támaszkodó társukat. Látta, hogy furcsának találják a helyzetet, nem nagyon tudják, mit tegyenek. Megszólította hát egyiküket:

- Panni, te mit tudsz mondani Petinek?

- Nekem ideadtad az uzsonnádat, amikor én otthon felejtettem.

- Gabika?

A megszólított kislány odalépett Petihez és megsimogatta a karját.

- Nekem a cicámat hoztad le a fáról.

- Engem megvigasztaltál, amikor elveszett az alvós macim. – Csatlakozott a dicsérők táborához Istvánka.

- Nekem is uzsonnát adtál, nem is egyszer, mert én mindig éhes vagyok. – Ezt Béci mondta.

Évit egy veszélyes helyzetből szabadította ki, ő azt köszönte meg.

- Tőlem elkergetted a gúnárt, mert nagyon félek tőle.

Minden gyereknek volt valami jó emléke, és szívesen el is mondták. Senkinek nem jutott eszébe, hogy panaszkodjon, mintha valamennyi rossz emléket elsodort volna a vén diófa leveleit megcirógató szellő.

Marci maradt utolsónak. Végül ő is odalépett hozzá:

- Nem akarok nem a barátod lenni, olyan jó veled játszani. De ne lökjél le máskor a csúszdáról.

- Jó. …Jó. – Bólogatott rá Peti.

A két fiú felnőttesen kezet rázott. S egy perc múlva már indián csatakiáltással rohantak bevenni a sápadt arcúak erődítményét.

Azt nem mondom, hogy soha többet nem volt veszekedés a gyerekek között ebben az óvodában, de a vén diófa árnyékában mindig minden jóra fordult. S erre felnőtt korban is olyan jó visszaemlékezni, hogy az embernek kedve támad tovább adni ezeket a történeteket.