Különös barátok

Különös barátok.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodakert. Város szélén, erdő ölén, Állatkert volt a neve. Gyönyörű fák nyújtózkodtak benne az ég felé, a bokrok tövében különleges virágok pompáztak. Volt ott kis tó is, aranyhalakkal, a lepkéknek meg saját házuk volt, a hüllőház pedig egyenesen a dzsungelbe varázsolt. Úgy hidd el, hogy minden egyes ösvény abban a kertben egy-egy csodálatos állat otthonához vezetett. Élt itt oroszlán, az állatok királya. Mellette tigris lakott, aki sokáig nem tudott „tigrisül”. Szegénykét elutasította az anyja,  és gyakorlatilag a születésétől fogva emberek nevelték, mindig csak emberi szó hallott. Lett is emiatt néhány kellemetlen élménye, amikor az állatkert új lakójaként egy igazi vagány tigrislányt kapott párjául. Bizony, bizony sok érdekesség van egy ilyen csodakertben. A flamingók például azért kaptak tükröket, hogy minél többnek látszódjanak, hiszen ők úgy szeretnek élni, sokan együtt, nagy csapatban.

Gyakran sétáltam itt, sokszor csak a kerítésen kívülről figyelve a zsiráfot, lámát, vízilovat, de az igazi élmény az volt, amikor látogatóként órákig barangoltam állattól állatig, fűtől, fától virágig.  

Hogy el ne felejtsem, volt ennek a csodakertnek egy bozótossal sűrűn benőtt szeglete, de arra csak nem tudtam rájönni, hogy ott ki lakik, milyen állat otthona lehet. Hol egy kék villanást láttam, hol egy piros lobbanást. Izgatta is a fantáziámat rettenetesen, hogy micsoda csoda állat bújhat ott, míg egyszer csak sikerült megpillantanom, egy hatalmas nagy madár volt az, olyan, mint a strucc, csak sokkal pompázatosabb tollruhában. Az ismertető tábláról aztán a nevét is megtudtam, sisakos kazuár. Már a neve is milyen különleges, akár csak maga a madár. Feje búbján harci dísz, szaru sisak, bőre, tolla kék, mint a viharos sötét ég, csőre alatt, a nyakán égő vörös libegő bőnyeg-kendő. Olyan méltóságos és lenyűgöző, hogy legszívesebben rögtön megsimogattam volna. Meg én, ha nem figyelmeztettek volna, hogy azonnal tegyek le erről a szándékomról. A sisakos kazuár a világ legveszedelmesebb madara Nehéz volt elhinnem, de láttam egyszer, hogy hirtelen haraggal hogy törtetett egy óvatlan látogató felé, aki túl közel merészkedett a kerítéshez. Csőre keményen koppant a fapánton, közben szike-éles karmait is megmutatta. Később olvastam is róla. Így tudtam meg, hogy a sisakos kazuár bizony mogorva, magányos jószág, csak a kicsinyeihez gyengéd, de hozzájuk is csak addig, míg felnőtté nem válnak. Nem tudom, az én kazuár-barátomnak volt-e valaha fiókája, itt az állatkertben mindeddig csak remeteségbe burkolózva ismerték.

Egy nap azonban a gondozója rémülten vette észre, hogy a kazuár lábainál ott piheg egy kiscica. Ismerve az óriás madár étkezési szokásait, hogy főképpen lehullott gyümölcsöket fogyaszt, de nem veti meg azért a kisebb melegvérűeket, hüllőket sem, bármit szívesen megeszik, amit a talajon talál, és le tud nyelni. A rémült madárgondozó lelki szemei előtt rögvest a legsötétebb képek jelentek meg a kis betolakodót illetően, de csodák csodájára a cicának szőre szála sem görbült. A goromba madár védelmébe vette a kóbor kismacskát. Miska kandúr, ahogy az állatkert dolgozói elnevezték a ki tudja honnan odakerült jószágot, ha megriad valamitől, a világ legtermészetesebb módján keres oltalmat a kazuár lábainál. Cicamódra még oda is dörgölőzik a halálos fegyverzetű karmos futóművekhez, és soha nem esik bántódása. A világ legveszélyesebb madara pedig csak méltósággal letekint a mélybe, nyugtázza, hogy Miska kandúr kunkorodik alant, és bizony, jaj, annak, aki fenyegetni merészelné fogadott barátját.

Különös barátság, szinte hihetetlen, de nem mese, ez igaz történet.