Borzi elköszön, de érkezik valaki más

Borzi elköszön, de érkezik valaki más.

            A szél felkerekedett, és elvitte a gallyakról az utolsó faleveleket is, melyek sárgán, barnán és vörösen szállingóztak a levegőben, majd halk zizzenéssel földet értek.

            Álomgomba szomorúan nézett körül. Eltűntek a lombok, a virágok, és az állatok is bebújtak a jó meleg otthonaikba. Nem jön errefelé senki, hogy beszélgessen egy kicsit, nincs kinek bevilágítani az útját, hiába képes színes fényeket sugározni itt, az erdő mélyén. Csend van, csak a hideg szél borzolja az avart. Lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy mókusok, sünök, kisrókák és kisfarkasok veszik körül, sírva és nevetve mesélnek történeteket a napjaikról. Ettől a gondolattól olyan kellemesen érezte magát, hogy elszunnyadt. Alig telt el néhány perc, mikor valaki megszólalt mellette:

– Szeretnék tőled búcsút venni, mielőtt téli álomra hajtom a fejem!

Álomgomba azt hitte, még mindig álmodik, ezért nem felelt azonnal. Néhány pillanat telt el, majd ismét hallotta, hogy szól hozzá valaki:

– Borzi vagyok, a kis borz. Már meg sem ismersz engem? Igaz, már régen találkoztunk, de korábban sokat meséltem neked a földalatti életemről! Hallasz, Álomgomba?

– Persze, csak elszunnyadtam egy kicsit! – rázta meg magát Álomgomba. A vendége láttán minden szomorúsága elszállt, és elmosolyodott. Ebben a pillanatban fényleni kezdett a halványzöld tönk, amin állt, és aranyfény jelent meg körülötte.

– Bocsánat, hogy felköltöttelek! Már megyek is vissza a borzvárba! – indult el a kis borz, de Álomgomba megállította.

– Ó, ne menj el! Vártalak téged, a lelkem mélyén számítottam rá, hogy eljössz, mielőtt bezárkózol! – szólt hozzá kedvesen.

– A nagy hideget mindannyian a várunkban töltjük, de tavasszal ismét találkozhatunk! – válaszolt Borzi.

– Berendezkedtetek a hosszú télre? – kérdezte Álomgomba.

– Igen. Feltöltöttük az éléskamrát, a játszószobába vittünk sok új játékot, a könyvtárba rengeteg könyvet. Felkészültünk arra, hogy valaki felébred közülünk a hideg hónapokban. Mindent megtalál otthon, amire szüksége lehet – büszkélkedett Borzi.

– Borzi, gyere be, szeretném bezárni a várkaput! – hallatszott az anyukája hangja.

– Mennem kell! Vigyázz magadra Álomgomba! Ha felébredtem, eljövök hozzád! Akkor elmeséled nekem, hogy milyen a tél, a fehér hótakaró, a szállingózó hópelyhek! Figyelj jól, kérlek, mert nagyon szeretném tudni! – fejezte be a beszédet Borzi, és elindult a borzvárba. Út közben még visszafordult egyszer, és búcsút intett.

Álomgomba sokáig nézett utána. Hallotta, ahogy a kulcs megfordul a zárban, és kettőt kattan. Borzi kérése eszébe juttatta, hogy a tél is nagyon szép tud lenni. Minden csupa fehér, az ágakon karácsonyra jégcsapok függnek, és mint megannyi dísz, úgy csillognak az erdőben. Hópelyhek hullnak az égből, először elolvadnak, később ropogós vastag takaróvá tömörülnek. Eljönnek majd a kis házból a gyerekek, és hóembert építenek. Mikor hazamennek, akkor beszélget majd a répaorrúval, és már nem lesz egyedül az erdő mélyén. Halk motoszkálás zökkentette ki az álmodozásból. Egy kis manó kopogtatta meg a kalapját.

– Világítanál nekem egy kicsit? – kérdezte tőle.

– Erdei manó, te merre jársz itt? Az erdő távoli sarkában áll a házad! – lepődött meg Álomgomba.

– Nem tudok hazamenni, mert elvesztettem a kulcsom! – felelte aggódó arccal a manó. Álomgomba sárga fénnyel világította meg a környéket. Az erdei manó tűvé tett mindent, szétszórta az avart, de nem találta meg a háza kulcsát.

– Ne keresd tovább kismanó, én láttam, mikor egy sasmadár felkapta, és beleejtette a patakba! – szólt le a fáról a bagoly.

– Ó, jaj, mi lesz velem, hová menjek, hol hajtsam álomra a fejem? – sopánkodott az erdei manó.

– Azt hiszem, tudok rajtad segíteni! – mosolygott Álomgomba, és ezüst fény kíséretében pördült-fordult, magasra nőtt, és egy ajtó nyílt a világoszöld tönkjében, amin állt. – Gyere be! – hívta az erdei manót. Annak sem kellett kétszer mondani, benyitott, felment a csigalépcsőn, és egy nappaliban találta magát. Onnan egy hálószoba és egy konyha nyílt, és egy csodás fürdőszobát is talált.

– Azt akarod mondani, hogy ideköltözhetek? – kérdezte a manó.

– Pontosan azt! Maradj itt már ma éjszakára! – felelte Álomgomba.

– Nem is baj, hogy elvesztettem a kulcsom, úgyis egyedül voltam tavaly egész télen! Az idén legalább ketten jól elbeszélgetünk! – örvendezett a manó.

– Vagy hárman! A gyerekek szoktak hóembert építeni, ő is szeret társalogni! – mondta Álomgomba.

– És én még azt hittem, hogy magam leszek! Milyen szerencse, hogy egymásra találtunk! – lelkendezett a manó.

– Részemről is szerencse! – bólintott Álomgomba, és amint mozgolódott, a kanapé elcsúszott a helyéről.

– Óh, úgy látom, nem fogok unatkozni! Olyan, mintha a Vidámparkban lennék! Ha te megmozdulsz, a bútorok is mozognak! – nevetett az erdei manó.

– Majd vigyázok, ne félj! Most az elején szokatlan, de majd belejövök a mozdulatlanságba is! – remélte Álomgomba. – Hosszú volt ez a nap, azt javaslom, aludjunk egyet! – folytatta.

Az erdei manó megfogadta a tanácsot. Megmosakodott, talált törölközőt, fogkefét, fogkrémet és a szekrényben pizsamát is. Mikor lefeküdt, nem kellett elringatni, pillanatokon belül elaludt.

            Álomgomba az izgalomtól élénken állt a helyén. Pár órával ezelőtt azt gondolta, hogy egyedül tölti az időt egészen tavaszig, és lám, társra talált. Arra gondolt, hogy kár volt szomorkodnia, hiszen az erdő népének szüksége van rá. Van, amikor egy mókus, máskor egy süni vagy egy róka, alkalmanként egy farkas, néha egy medve, olykor egy borz keresi fel, de a gyerekek is meglátogatják. Ó, a gyerekek! Hogy fognak csodálkozni, mikor eljönnek, és itt találják az erdei manót! Álomgomba maga elé képzelte a kislányt és a kisfiút, amint bekukucskálnak a gombaház ablakán, és álmélkodnak az alvó manó láttán.

– Gyertek gyerekek, várlak benneteket! – mielőtt elaludt, ezt suttogta, és az arra járó szellő szárnyán repült a kérés a kislányhoz és a kisfiúhoz.

Szerintetek rájuk talál?