Gyere velem, Vadvirág!

Gyere velem, Vadvirág!.

         A tavaszi napsugarak táncot jártak a virágszirmokon. Az apró kis növények elszórtan sárgállottak a zöld fűben. A tarka pillangó egyikről másikra szállt és néhány percig mindegyiken megpihent, közben szólt néhány kedves szót hozzájuk.

         – Jó újra látni titeket! – mondogatta, és szívét öröm töltötte el.

– Vége a télnek, itt a szép idő, végre kinyílhatunk! – felelték a vadvirágok.

A tarka pillangó élvezte a rét csendjét, a nap melegét, a selymes, fényes szirmokat. Éppen rátelepedett az egyikre, mikor léptek zaja hangzott a távolból. Arra fordította a fejét, és egy piros ruhás, copfos kislányt látott, amint felé szalad. Gyorsan közeledett, ezért úgy döntött, hogy felszáll a magasba.

– Ne szállj el pillangó! – kérte a kislány.

A tarka pillangó így válaszolt:

– Nyújtsd ki a kezed, engedd, hogy megpihenjek rajta!

A kislány úgy tett, ahogy kérte, és a tarka pillangó ügyesen a mutató ujjára érkezett.

– De szép vagy tarka pillangó! Hazajössz velem? Élsz a mi kertünkben ezen a tavaszon? – kérdezte a kislány.

– Ezen a réten van az én otthonom, ezek a vadvirágok az én kertem, nem hagyom itt őket! – felelt a tarka pillangó.

– A mi kertünkben is otthonra találsz, meglátod! Viszek magammal vadvirágokat is, és elültetem neked! – felelte a kislány.

– Kérlek, ne vigyél el minket innen! Nézz körül, ismerjük az összes fűszálat, innen látjuk a réten túli kéklő hegyeket, minden szöcske és tücsök a barátunk, a katicabogarak, amikor csak kedvük tartja, eljönnek hozzánk, mi itt szeretnénk maradni! – kérlelték őt a sárga vadvirágok.

– Jó lesz nektek nálunk is! A mi kertünkből ugyanúgy látszanak a kéklő hegyek, ott is élnek szöcskék és tücskök, arra is jár katicabogár, és a tarka pillangó szeretné, ha velünk jönnétek! – mondta a kislány.

– Gyertek velem, szeretném, ha elkísérnétek! – szólalt meg a tarka pillangó.

A vadvirágok nem vitatkoztak tovább. Hagyták, hogy a kislány kiássa őket, és elültesse a kertjükben. A tarka pillangót hazavitte magával, és ő továbbra is ott röpködött a közelükben. A vadvirágok és a lepke innen is látták a kéklő hegyeket és itt is hallották a tücskök ciripelését, barátkoztak a szöcskékkel, beszélgettek a katicabogarakkal. Egy darabig nagyon élvezték a változást, az új barátokat, de közben nem felejtették el a rétet sem, ahol eddig éltek. A rétet, ahol szabadon szárnyalt a képzelet, ahol másképp fújt a szél, és más volt a napsugarak tánca, mint errefelé. Néhány hét telt el, és a tarka pillangó így szólt hozzájuk:

– Hazalátogatok a rétre, megnézem, mi történt arrafelé, mióta eljöttünk onnan! A kislány észre sem fogja venni, napok óta nem törődik velem! – mondta, és elszállt, nem is hallotta, ahogyan a vadvirágok utána kiáltanak:

– Ne hagyj itt bennünket, mi is veled szeretnénk tartani!

A tarka pillangó a réten sokáig elidőzött, az ott élő növényekkel, bogarakkal, rovarokkal volt mit megbeszélnie, hiszen egy nagy kalandban vett részt, az otthonában, a vadvirágos réten minden élőlény kíváncsi volt, mi történt vele az elmúlt hetekben. Mikor leszállt az este, úgy döntött, hogy itt alszik, ahol szabadon szárnyal a képzelet, ahol másképp fúj a szél, és másképp táncol a holdsugár.

Másnap korán ébredt, harmatos hajnal, majd napsütés várt rá, röpködött egyik sárga virágról a másikra, mígnem eszébe jutott a kislány és a kert, ahol azok a sárga virágok, akik követték, reménykedve visszavárják. Fogta magát, és gyorsan a kislány kertjébe repült, ahol a vadvirágok egyre szomorúbbak lettek, földig hajtották a fejüket, már nem látták a kéklő hegyeket és nem hallották a szél zúgását, annyira elkeseredtek.

– Itt vagyok, hogyan segítsek rajtatok? – szólt, mikor meglátta őket.

– Mi követtünk téged, mikor arra kértél, kiástak és átültettek, a gyökereink idekötnek, ahol csak vendégek maradunk örökre. Nem tudunk utánad menni, de te hagyj itt bennünket, ha szeretnél a vadvirágos rétre visszatérni! – felelték szomorúan a virágok.

– Nem hagylak el benneteket, itt maradok veletek! – ígérte a tarka pillangó, és leszállt az egyik sárga virágra.

Órákon át üldögélt, nem volt kedve mozdulni sem, mikor a kislány ijedten odaszaladt hozzá.

– Ó, ne haragudj tarka pillangó, hogy nem törődtem veled és a sárga virágokkal! Látom, szomorúak vagytok, mit tegyek, hogy jobb kedvre derítselek? – szólt a kislány.

– Vigyél haza a vadvirágos rétre bennünket! – kérték a sárga virágok, és a kislány teljesítette a kívánságukat. Hozta a kis ásót, gyökerestől kiásta és visszavitte őket a rétre, majd elültette oda, ahonnan kivette korábban. A tarka pillangó a kezére szállt, és hálásan suttogta:

– Köszönöm neked kislány, hogy hazahoztad a virágokat! Bármikor jársz erre, engem megtalálsz, csak nyújtsd ki a kezed, és odaszállok!

A kislány kicsit szomorkodott, hogy távol lesznek tőle, de aztán megvigasztalta a gondolat, hogy bármikor kijöhet ide a rétre, ahol szabadon szárnyal a képzelet, ahol másképp fúj a szél, ahol másképp táncol a napsugár és a holdfény.

Hamar teltek a napok, és egyszer eszébe jutott a tarka pillangó ígérete. Fogta a kis puha plédjét, egy könyvet, amit éppen akkor olvasott, és szaladni kezdett a vadvirágos rétre. Mikor megérkezett, leterítette a plédet, leült a virágok közé és kinyújtotta a kezét.

– Itt vagyok tarka pillangó! – kiáltotta.

A tarka pillangó éppen ott röpködött a közelében, és nagyon hamar ott termett, rászállt a kezére, és boldogan így szólt:

– Már vártalak téged kislány, maradj egy kicsit, mesélj nekem!

         A kislány kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett a tavaszról, a lepkékről, a virágokról és arról, hogy az otthont csak akkor jó elhagyni, ha vissza is tudunk térni.