Boti és Citromka dínó története

Boti és Citromka dínó története.

Boti kikukucskált lakásuk ablakán és észrevette a szomszéd bácsi ajtaja előtt békésen szunyókáló macskát. Lábujjhegyen kilopakodott, és jól meghúzta a cirmos farkát. Szegény cica úgy megijedt, hogy nyávogva rohant el a panelház folyosóján. Azóta is, ha meglátja a kisfiút, hanyatt-homlok menekül előle.

Boti jót nevetett rajta. Fejére tette a csákót, amit az óvodában hajtogattak papírból. Kezébe vett egy botot, és „hadba” indult.

- Én vagyok a magyar huszár!

 „Aki nem lép egyszerre,

Nem kap rétest estére.

Pedig a rétes nagyon jó,

Katonának az való.” – énekelte és lábait magasra emelve, elmenetelt a szomszéd néni ablakáig, ahol szép, piros muskátlik virágoztak.

- Ti vagytok az ellenség! Csihi-puhi, levágom a fejeteket! – rikkantotta határozottan és a „kardjával” lecsapta szegény virágokat. Ott hevertek a piros szirmok a kőpadlón, de ő már nem törődött velük, mert hallotta Marika néni lépteit, aki utána kiáltott:

- Tönkretetted a muskátlikat, te haszontalan gyerek! Megállj, ha elkaplak, kihúzom a füleidet.

Boti csak kuncogott, és elfutott a játszótér felé. Csalódottan látta, hogy a téren nincs egy gyerek se, így leült egy padra és unatkozva rugdosta a kavicsokat. Ekkor lett figyelmes egy kis játék dinóra, aki ott lapult a fűben.

- Biztosan elfelejtett valaki. De most már az enyém vagy. Citromkának foglak hívni, mert olyan kerek és sárga vagy, mint a citrom. – emelte fel Boti és nadrágja zsebébe dugta.

Attól a naptól kezdve, mindenhova elvitte magával. Beszélt hozzá, megmutatta neki kedvenc játékait és könyveit. Még az óvodába is becsempészte, és bemutatta neki a kislányt, akibe fülig szerelmes volt. Csak az volt a baj, hogy Sára nem kedvelte őt. Hátat fordított neki, és felhúzta pisze orrát.

- Olyan goromba vagy. Elveszed a másik gyerekek játékát, verekszel és kiabálsz. Nekem nem kell ilyen basa. – jelentette ki és kézen fogva elsétált Mátéval.

- Hülye szeplős! – mérgelődött Boti, de ahogy ezt kimondta, valami a combjába szúrt.

Egy kicsit megvakarta a lábát, és elfutott az óvoda kerítéséig. Egy új kisfiú érkezett, akit a nagypapája kísért el.

- Szép jó napot, gyerekek! – mosolygott az idős bácsi.

Mindenki köszönt neki, csak Boti nem. És mivel még mindig mérges volt Sára miatt, szamárfület mutatott a papának.

Ekkor ismét szúrást érzett a combján.

- Mi lehet ez? Tüske szúródott a gatyámba? – kérdezte magától, és benyúlt a nadrágja zsebébe. Nem tüske volt ott, hanem a sárga dinó.

- Te szurkálsz engem? – vonta felelősségre.

- Igen. Mindig, ha rosszat teszel, megszúrlak a farkam hegyével. – válaszolta Citromka. A kisfiú nem hitt neki.

- Biztosan csak képzelődöm. – nevette el magát.

Ekkor megjelent egy idős néni, aki botjára támaszkodva haladt el az óvoda előtt. Botond utánozni kezdte. Sántítani kezdett, húzta a lábát, meggörnyedt és csoszogva járt. Voltak, akik nevettek a mutatványán, de az óvó néni megdorgálta őket:

- Gyerekek, ezen, nem szabad nevetni. Az idősek gyengén látnak, és nehezen mozognak. Ti, átvezethetitek őket az utcán vagy segíthettek vinni a csomagjukat. A buszon pedig adjátok át nekik az ülőhelyeteket, mert fájhat a lábuk, és könnyen eleshetnek.

- Én aztán nem segítek nekik. Minek öregedtek meg? – ellenkezett Boti, de erre olyan szúrást érzett a lábában, mintha kést döftek volna bele. Le is ült fájdalmában a fűbe. Tudta, hogy ismét a dinó szúrt bele a farkával.

- Szégyelld magad! Látod, te csak öt éves vagy, mégis fáj a lábad. Tudd meg, addig foglak csipkedni, még rá nem jössz, hogy az időseket tisztelni és segíteni kell, mert megérdemlik.

A kisfiú elgondolkodott Citromka szavain. Nemcsak a szurkálások miatt, hanem azért is, mert érezte, hogy nem volt szép dolog, amit mondott. Elhatározta, hogy jóváteszi hibáját.

Aznap hazafelé jövet az óvodából, már messziről látta Marika nénit, aki a letépett muskátlik előtt állt. Az arca szomorú, a szemei könnyesek voltak. Nagyon szerette a virágokat. Azt szokta mondogatni:

- Úgy szeretem őket, mintha a gyerekeim lennének.

Boti szégyenkezve állt meg az idős néni előtt.

- Kezét csókolom, Marika néni. Sajnálom, amit tettem. Ha megengedi, ezen túl én fogom locsolni a virágait. Majd esővizet is gyűjtök, mert tudom, hogy a muskátlik azt nagyon szeretik.

Mari néni először hitetlenkedve nézett a mindig csintalan kisfiúra, de mivel bölcs volt, megbocsátotta csínytevéseit.

Attól a naptól kezdve, Boti sűrűn meglátogatta az idős szomszéd nénit. Bevásárolt neki a boltba, meglocsolta a növényeit, elmondta neki, hogy aznap mi történt az óvodában. Marika néni, pedig gyönyörű meséket mesélt neki, és mindig valamilyen finom süteményt sütött. Kiültek ők ketten a kispadra. Almás pitét majszoltak, simogatták a doromboló Cirmost és beszélgettek az élet kis és nagy dolgairól.

A dinó többé nem szúrt bele Boti combjába, hiszen nem tett semmi rosszat. Sőt, mindenki észrevette, hogy milyen jól nevelt és segítőkész kisfiú lett. Még Sára is megdicsérte, ami igazán nagydolog.

- Látod, látod, érdemes volt engem a zsebedben hordanod. – nevetett Citromka, és addig mocorgott Boti zsebében, míg a farkával ismét megszúrta. De ez most csak véletlenül történt. :-)