Búcsú Manófalvától

Búcsú Manófalvától.

Marci egyik reggel arra ébredt, hogy éktelen csörgéssel megérkezett Szarka Szidi, aki a szomszéd fenyő csúcsán pihent meg. Hangjára szinte mindegyik szunyókáló állat, de még az alsósori manók is felébredtek. Szidi csak erre várt, meg is kezdte mondókáját:

– Figyeljetek rám, manófalvi lakosok! Északon voltam rokonlátogatóban, tudjátok amerről a nagy víz is ideérkezik. Sajnos hamarosan megint menekülnötök kell, mert a folyó megáradt, és pár óra alatt itt lesznek az óriási hullámok, amik elönthetik szépséges lakóhelyeteket. Csomagoljatok gyorsan, és induljatok dél felé a dombok irányába! – fejezte be Szidi a riasztást, aztán már röppent is tovább az ijesztő híreivel.

Lett is nagy kapkodás, a sok ijedt állatka fejvesztetten menekült. Ahogy a szarka javasolta, fel a dombokra dél felé. Legkönnyebben a madarak oldották meg ezt a problémát. Csapot-papot hátrahagyva röpültek el Manófalváról.

A manókat is megrémisztette az a gondolat, hogy néhány órán belül víz alá kerülhet szeretett otthonuk. Egy gyors tanácskozás után úgy döntöttek, hogy visszamennek előző lakhelyükre a tölgyerdei tisztásra. Összepakolták a legszükségesebb holmijukat, tarisznyáikat a vállukra vették és már indultak is volna, mikor Benő manónak eszébe jutott Pirók Piri és családja.

– Mi lesz velük, ők nem hallották, hogy milyen veszély fenyegeti Manófalvát. Segítenünk kell nekik, különben itt pusztulnak!

Azzal már mászott is le Benő a háza melletti létrán, hogy riassza Piri családját. Nagy jajveszékelés támadt Pirókék üregében. Piri azon kesergett, hogy a kicsinyei nem bírják a hosszú utat megtenni még önállóan. Ő pedig három gyerekével a hátán csak nagyon lassan haladna. Úszni pedig nem tudnak, így biztos végük lesz nemsokára. Benő azonban most is találékonynak bizonyult.

– Gyertek velünk a tölgyerdőbe! Majd mi visszük a kicsiket a tarisznyánkban.

Így is lett. Palkót, Pistit és Pollit beültették egy-egy manótarisznyába. Benő tarisznyájába kerültek a házszámok, hiszen azokra majd újra szükségük lesz a tölgyerdőben. Még néhány tegnapi papsajtos pogácsát is elrakott útravalónak. Borsókáné pedig a sodrófáját csomagolta el és a gyógyteákat. Egy kis időre megálltak a házikóik előtt. Szomorúan vettek búcsút Manófalvától, Borsókáné a könnyeit törölgette, amikor kedvenc teraszuk mellett elhaladtak. Tudták, hogy menni kell, ha nem akarnak bajba kerülni. Mókus Marci már mesélt nekik egy régebbi áradásról, ezért is vették komolyan a szarka híreit.

A mókusok is látták, hogy ennek a helyzetnek a fele sem tréfa, újra útra kell kelniük a biztonságuk érdekében. Marci és Mókuli a legjobbnak látták, ha a tölgyerdő felé indulnak, akárcsak a manók. Ők persze nem az avarban haladtak, hanem ágról-ágra szökellve távolodtak egyre messzebbre Manófalvától. Szomorúan pillantottak vissza az elnéptelenedett házikókra, kedvenc hídjaikra, csúszdáikra. Nagyon szerettek itt élni, minden kényelmük és szórakozásuk megvolt Manófalván.

Az öt manó is jó tempóban haladt régi lakóhelyük felé. Mikor már a dombtetőre értek, megálltak egy kis pihenőre. Innen már nem látszódtak a manófalvi házikók, de az áradó folyó hangos morajlása idehallatszott. Csöndben elfogyasztották a pogácsákat, kortyoltak egy kis harmatot hozzá, aztán folytatták útjukat. Az egérkék ijedten kuporogtak a tarisznyák mélyén.

Már sötétedett, amikor a tölgyerdei tisztásra ért a manócsapat. Szerencsére a szentjánosbogarak világítottak annyira, hogy megtalálják régi fáikat Benőék. Mivel az ő otthona volt a legtágasabb, erre az éjszakára ő fogadta be Pirit és gyermekeit. Az egérkék kimerülten hajtották álomra fejüket az egyik sarokban. Benő még szöszmötölt egy kicsit, kiürítette a tarisznyáját is.

– Majd holnap újra felszereljük a házszámainkat, hogy ezután is mindegyikünk tudja, hová kell hazamennünk.

Marci és Mókuli már az igazak álmát aludta a régi odúban. Álmaikban újra Manófalván ugrándoztak, játszadoztak és gyönyörködtek a csodás lakóhelyükben.