Cicakalandok_4.: Hékásék második napja az iskolában

Cicakalandok_4.: Hékásék második napja az iskolában.

Hékásék második napja az iskolában

– Cicuskáim, próbálkozzatok ma is az egerészéssel, majd csak belejöttök! Én meg addig megfőzöm az ebédet, meg elindítom a mosógépet – ezekkel a szavakkal terelte ki Erzsi mama Hékást és Pajtást a tornácra, majd betette maga után a lakás ajtaját.

– De mi lesz így a fizetséggel, ha nem kapunk tápot a mamától? – aggódott Pajtás.

Mintha csak meghallotta volna ezt a nagymama, máris kitett egy nagyobb tálka száraz macskatápot a cicák mellé:

– Azért ne éhezzetek, ha nem sikerülne egeret fognotok! – indult vissza a főzéshez a nagymama.

– Miaú, de jó lenne ma is Rozsdi bá’-tól tanulni valami cicatudományt! – reménykedett Hékás.

Egy kis lustálkodás után észre is vették a szomszédból hozzájuk igyekvő nagy vörös kandúrt.

– Szép napot, kedves tanítványok! Látom a fizetségről nem feledkeztetek meg… Majd a tanítás után fogyasztom el, mert kiadós reggelim volt, elkaptam egy egeret. Ma megtanítom nektek, hogyan kell elkapni a madarakat. Az lesz ám a finom pecsenye! – indult a kerítés menti bokrok irányába Rozsdi. – A madarakat még az emberek is megeszik, néha dobnak nekem is egy-két falatot, ha olyat ebédelnek.

A két kisdiák, Hékás és Pajtás figyelmesen követte a mestert, aki a szélső bokor közelében foglalta el leshelyét.

– Füleljetek! Először meg kell állapítanunk, hogy melyik bokorban van a fészkük!

A kiscicák hegyezték nagyon a füleiket, bár nem tudták, hogy mit kéne hallaniuk. Aztán a középső bokor felől észrevettek valami szokatlan, ismeretlen hangot. Bizony, hogy a kismadarak csivitelése volt az! Rozsdi is a középső bokor felé mutatott mellső mancsával, jelezve a tanítványoknak, hogy ott van, amiért jöttek. Néhány óvatos lépéssel egészen a bokorig osont a nagy macska, majd mozdulatlanná merevedett. A kicsik csodálattal figyelték a tanítást.

Nem is kellett sokat várniuk az áldozatra, mert a bokor sűrűjéből kidugta a fejét egy veréb. Mikor látta, hogy a leveleken kívül nem mozdul semmi, bátran kiröppent az egyik alsó ág végére. Rozsdi csak erre a pillanatra várt, villámgyors mozdulattal lecsapott a madárra, amelyik élettelenül terült el a bokor alatt.

– Jöhettek, fiúk! Vége a mai tanításnak! – hívta tanulóit a vörös kandúr és hozzálátott az ebéd porciózásához. – Nektek adom a szárnyvégeket. Az a legfinomabb falat minden madárban. A többivel majd megbirkózom én. 

Hékásnak egy-két falat után meggyűlt a baja a tollpihékkel, átengedte Pajtásnak a csemegét. Ő azonban nem volt éhes, inkább a szálló tollak keltették fel az érdeklődését, azokat kergette nagy örömmel.

– Akkor most jöhet a desszert, átveszem a mai fizetségemet – indult a tornácra Rozsdi, Hékásék a nyomában. – Ti is megérdemeltek egy falatkát, mert ma nagyon figyelmesek voltatok – azzal két apró tápot tolt a cicák elé, a többit pedig jóízűen falatozni kezdte.

De nem sokáig örülhetett Rozsdi, mert éppen nyílt az ajtó, és Erzsi néni lépett ki a tornácra kezében egy nagy kosár mosott ruhával. Mérgében majdnem elejtette a ruháskosarat.

– Sicc innen, te rabló macska! Szégyelld magadat! Milyen dolog elenni a kicsik elől az ételt?! Meg ne lássalak még egyszer nálunk! – kiabálta az elsomfordáló vörös kandúr után a gazdaasszony. – Ti meg ne nyávogjatok olyan bánatosan, mindjárt hozok nektek egy kis csirkehúst a levesből.

Térült-fordult Erzsi néni és már hozta is egy tálkán a főtt csirkeszárnyak végeit a kiscicáknak.

– Látod, Pajtás! Rozsdi bá’ igazat mondott, tényleg esznek madarat az emberek.

– Kár, hogy ezen nincsenek olyan kis tollak, amikkel játszani lehetne – vélekedett Pajtás, majd jóízűen elfogyasztották mai ebédjüket.