BALAMBÉR VAKÁCIÓJA_2. Irány a természet!

BALAMBÉR VAKÁCIÓJA_2. Irány a természet!.

2. Irány a természet!

A vakáció első hetét Peti itthon tölti az apukájával és velem. Feri apu elhatározta, hogy edzeni kell engem a szabad természethez, ki is dolgozta az edzéstervemet. Legalábbis így nevezte el Peti velem kapcsolatos feladatait. A házunk közelében van egy nagy park játszótérrel. Gazdám is ott szokott játszani a gyerekbarátaival. Az ablakból már megmutatta nekem Peti a parkot. Sok-sok zöldet láttam ott, ami a szememnek nagyon kedves szín.

Apu szerint itt az ideje, hogy megismerkedjem más gyerekekkel is, ezért első napra egy sétát tervezett a parkban. Még sohasem vittek sétálni, ezért Peti elmagyarázta nekem, hogy mi is az a séta, mire kell figyelnem és mit fogok látni a parkban. Aztán azon tanakodtak, hogyan óvjanak meg a parkban rám leselkedő veszélyektől. Miután ezt kitárgyalták, Feri apu elviharzott valahová. Egy óra múlva meg is érkezett, egy dobozt lengetett felém.

– Hoztam neked ajándékot, Balambér! – kiáltotta.

Nem sok ajándékot kaptam eddig, de gondolom, hogy az csak jó lehet. Hát ez nem volt igazán jó, ugyanis egy hámot kaptam. Feri azt mondta, hogy nyakörvet mégsem akart venni nekem. Szerinte a hám sokkal kényelmesebb viselet. Nem tudom, ha neki kéne egy ilyen hámot viselni, hogyan tűrné! De győzött a kíváncsiság, így elviseltem, hogy rám adják, és gyakorlásképpen néhány kört sétáltunk Petivel a lakásban, mielőtt az utcára merészkedtünk volna.

Másnap délelőtt Feri apu elérkezettnek látta az időt a parki kiruccanásunkra. Rám adták Petivel a hámot, aminek én nem örültem, sőt tiltakoztam. De mivel ők ketten voltak, engednem kellett. Mikor kiléptünk a lakásunkból, apu felvett és a kezében vitt a lifthez. Néhányszor már lifteztem, úgy emlékszem nem volt valami kellemes élmény. Biztos ezért nyugtatgattak felváltva gazdáim. Szerencsére hamar leértünk az utcára. Érdekes volt, hogy ami eddig a lakásból kicsinek tűnt, az most mind egyszerre hatalmassá vált, a házak az autók, na és a fák…

Szót fogadtam gazdáimnak, és a járda nevű úton bandukoltam előre a nagy zöld park felé. Mást nem is tehettem volna, hiszen a piros szíj másik vége apu kezében volt. Ha nem mentem egyenesen előre, bizony rántott egyet-egyet rajtam gazdám. Egy kicsit féltem az utcán, mert minden olyan hangosan és gyorsan mozgott körülöttem.  Végre megérkeztünk a parkba, ahol minden a kedvenc színemben – zöldben – pompázott. Ettől máris jobb kedvem lett. A selymes fű jólesően csiklandozta a talpaimat. Ilyent a lakásunkban sohasem éreztem, de valami nagyon régi emlékem volt erről a kellemes érzésről.

Alig tettem néhány lépést a fűben, máris csődület támadt körülöttem. Peti alig tudta távol tartani a sok gyereket, akik körülvettek.  Az ismerőseim, a hatodikról az ikrek – Levi és Lívi – közelebb jöhettek hozzám, mert ők Peti barátai és osztálytársai. Velük már sokszor játszottam, szeretnek és kedvesek velem. Át szoktak jönni hozzánk, időnként hozzák a kishúgukat, Laurát is. Ő még nem tud rendesen beszélni, a nevemet is eltéveszti, Galambérnak szólít. Ezen mindig jót kacagunk. Kicsit hangosan szoktunk játszani, de mindig jól mulatunk, ha átjönnek hozzánk. Finom tápot is szoktak hozni nekem, meg jóízű almát. Ilyenkor hosszasan engedem, hogy megsimogassanak és babusgassanak.

Peti megengedte a lányoknak, hogy egy kicsit sétáltassanak, amíg ő Levivel csúszdázni fog. Elindultunk hármasban, pontosabban én vezettem Lívit és Lorit. Így becézi őt a családja. Egyre gyorsabb tempót diktáltam a lányoknak, mire ők csak visítottak.

– Lassabban, Balambér!

Egy gyönyörű pázsitos rész felé ugrándoztam, ahonnan valami kellemes, régről ismerős illat áradt felém. Apró lila virágok hajladoztak a hosszú szárakon. Itt végre megpihentem, és jókat szippantottam az ismerős jó szagokból. Egy közeli bokor felé fordultam, ahonnan halk morgást hallottam. Rémülten láttam, hogy egy sárgán villogó, haragos szempár bámul rám barátságtalanul. A lányok is észrevették a bokorban bujkáló idegent. Lívi látta, hogy nagyon megijedtem, így nyugtatgatott.

– Ne félj, Balambér, hiszen ez csak egy kóbor macska, nem bánt!

Tehát ilyen egy macska! Vagyis Juci Szerenája is ilyen volt. Nem is értem, mit szerethetett rajta annyira. Miután jól teleszívtam magam az illatos virágokkal – levendulával, mint később megtudtam – a lányok visszasétáltak velem Petiékhez. Petinek az az ötlete támadt, hogy nekem is ki kell próbálnom a csúszdát. Én nem tartottam ezt olyan jó ötletnek, de győzött a kalandvágy. A fiúk megállapodtak, hogy Peti felvisz a csúszda tetejére, Levi meg elkap, ha leérek. Igen ám, de a pórázomba belegabalyodtam, ahogy csúsztam lefelé. Hangosan visítottam, mire Feri apu felpattant a padról, ahol újságot olvasott. Jól leszidta a fiúkat, és lecsatolta a hámról a pórázt. Így már sokkal élvezetesebb volt a csúszdázás. A gyerekek mind odasereglettek körénk, örültek, hogy milyen ügyes vagyok.

Nagyon jól éreztem magam a parkban, megbeszéltem Petivel, hogy ezentúl többször jövünk le együtt játszani. Megengedtem néhány kedves kisgyereknek is, hogy megsimogassák a fejemet és a hátamat. Hazafelé már nem kellett a gazdáimnak húzkodni a pórázt, tudtam, hogy a járdán kell maradnom. A liftezés fölfelé sem tetszett igazán. Akkor inkább a csúszda!