A versengő vízcseppek

A versengő vízcseppek.

Felhő anyó sokáig dédelgette kicsinyeit, de elérkezett az idő, amikor el kellett őket engednie.

- Induljatok, cseppecskéim, öntözzétek meg a földet, biztos örülni fognak nektek! – azzal eleredt a langyos nyári eső.

A cseppek azon vitatkoztak, hogy kinek lesz a legjobb – annak, aki a tengerbe pottyan, vagy a hűs erdei forrásba, esetleg a virágágyásba vagy csak a meleg járdára?

Hamarosan földet értek, mindenhová jutott belőlük. Cseppke a legapróbb néhány társával Katáék háza elé a járdára esett. Lett is belőlük egy jó méretes pocsolya. Kata és testvérei érdeklődve figyelték az egyre lassuló esőt, aztán az égbolton megjelenő szivárványt.

– Anya, hadd menjünk ki, szivárványt nézni! – kérlelték édesanyjukat, miután elállt az eső.

– Nem bánom, de ha lehet, a tócsákat kerüljétek! – engedte ki őket anyukájuk.

A testvérek gyorsan megcsodálták a még éppen látható szivárványt, aztán rögtön megtalálták a legnagyobb vízfoltot. Pont azt, ahol Cseppke is úszkált és élvezte a melengető napsugarakat. A gyerekek élvezettel tocsogtak a langyos vízben, figyelték vizes lábnyomaikat, grimaszoltak a tükörképüknek. Megcsodálták a vízfelszínre libbenő lepkéket, a szomjukat oltó verebeket.

A nap egyre fényesebben és melegebben sütött, Katáék kedvenc pocsolyája zsugorodni kezdett.

– Készülődjünk, testvérkéim! Felhő anyó visszavár bennünket – súgta Cseppke a társainak.

Még néhány perc, aztán az utolsó vízcsepp is emelkedni kezdett, egyre feljebb a felhők közé. A visszaúton aztán megbeszélték a cseppek, hogy kinek volt a legjobb a földön.

– Én a legszebb helyen pihentem, rózsaszirmok között – mondta az egyik.

– Mi a selymes zöld füvet tettük csillogóvá – dicsekedtek többen.

– Szerintem nekünk volt a legjobb, mert jót játszhattunk a gyerekekkel – válaszolta Cseppke, aztán összekapaszkodva visszaértek Felhő anyóhoz, aki hamarosan újra elengedi őket egy kis földi kirándulásra.