Butus és barátai

Butus és barátai.

A tavaszi napsugarak jólesően melengették a Locsi-patak partját. A földből egymás után bújtak elő a friss fűszálak, virágok. A téli pihenőjüket töltő rovarok közül egyre többen gondolták, hogy itt az idő, indulni kell. Pont így érzett Butus is, aki egy butabogár volt. Tényleg butabogár az igazi neve Butusnak és az összes rokonának, még a tudóskönyvekben is. Persze a Butus név sokkal barátságosabban hangzik, ezért kapta a mi bogarunk ezt a nevet.

Butus rövid ideig tartó földlapátolás után végre megpillantotta a fénysugarakat. Tudta, hogy jó úton halad, és már csak néhány gombócnyi földet kell ellapátolnia, hogy a felszínre érjen. Mikor ezzel is elkészült, néhány bokakörzést és fejtekerést végzett, egypár szárnyemelgetéssel váltakozva. Felfrissülten indult felfedezni új otthonát. Ugyanis a földben töltött hosszú hónapok után immár a patakparti mezőn szerett volna élni.

Butus egész okos bogár volt, tudta, hogy előbb-utóbb kell neki egy jó kis lakás, meg hát jó lenne megismerkedni másokkal, esetleg barátokat szerezni. Ahogy így vándorolgatott a fűben, belebotlott a fűgyökerekbe, és felborult. Pontosabban a hátára fordult. Igen ám, de ez a butabogarak legnagyobb félelme, ugyanis, ha valaki nem segít nekik, maguktól nem tudnak visszafordulni. Lehet, hogy ezért is hívják őket butabogárnak?

Jó sokáig próbálkozott Butus is, de hiába kalimpált mind a hat lábával, csak nem sikerült a fordulat.

– Segítség! Segítség! Hall engem valaki? – eresztette ki gyenge hangocskáját a bogárka.

Választ sajnos nem kapott. Ő azonban kitartó volt, és egyre hangosabban kérlelte a segítséget. Egyszer csak kopogó hangokra figyelt fel.

– Hát ez meg mi lehet? Remélem a megmentőm érkezik!

Ekkor egy szürke alak magasodott a bogár fölé. Majd egy határozott mozdulattal a hóna alá nyúlt Butusnak és megfordította.

– Szervusz, bogárka! Nem sérültél meg, mikor elestél? – érdeklődött a megmentő.

Butus kissé még szédelegve, de már biztos lábakon állva felnézett az idegenre. Azt rögtön látta, hogy nem bogárral van dolga. Tőle jóval nagyobb volt ez az állat, és csak négy lába volt, a fején nagy kerek fülekkel, meg hosszú bajuszt viselt a hegyes orra alatt. A háta mögött egy hosszú farkincát húzott maga után. Na kitaláljátok, hogy ki volt ő? Aki az egérre gondolt, az nyert.

– Hogy hívnak kis bogár? – cincogta az egér. – Én Cincóka vagyok és a házi egerek közé tartozom. Most azonban úgy döntöttem, hogy világgá megyek, mert a ház gonosz ura a Cézár macska az életemre tört. Látod, hogy sántítok, most is csak ezzel a mankóval tudok közlekedni – mutatta az egyik mellső mancsával szorongatott hosszú botot a bogárnak.

Butus hálásan köszönte a segítséget, ő is bemutatkozott új ismerősének, majd elmondta, hogy ezen a mezőn keres magának megfelelő lakást. Mivel az egér is lakás után kutatott, együtt indultak tovább.

Hamarosan egy széles, fényes csíkhoz értek.

– Hát ez meg mi lehet? – tanakodtak mindketten, meg aztán féltek is rálépni, mert egy kicsit csúszósnak bizonyult ott a talaj.

Kitaláljátok, hogy mi állta vándoraink útját? Hát persze, hogy egy csiga nyomával találkoztak!

– Én voltam… Nyugodtan menjetek át a fényes csíkon. Tudjátok, én mindig ilyen nyomot hagyok magam után, amerre járok – hallották Butusék a hangokat, de nem látták, ki beszél hozzájuk.

– Itt vagyok – dugta ki fejecskéjét egy csiga a nagy őzlábgomba mögül.

– Gyere ide bátran! Nem bántunk, vándorok vagyunk, lakást keresünk itt a mezőn – mondta a mankójára támaszkodó Cincóka. – Nemrég barátkoztunk össze, de te is lehetsz a barátunk, ha akarod.

Cincóka és Butus tátott szájjal figyelte az eléjük csúszó csigát, ugyanis nem volt a hátán ház.

– Tudjátok én egy meztelen csiga vagyok, a nevem Csuszi. Én is házat keresek magamnak, ahová a vihar elől bemenekülhetek.

– Gyere velünk! – hívták Butusék.

Így már hármasban vándoroltak tovább. Nemsokára megpillantottak a patak közelében egy vénséges vén bodzabokrot. A fehér tányérvirágok illata csábítóan hívogatta őket. A bokorhoz érve Cincóka észrevette, hogy a bodza tövénél egy tágas üreg nyílik a gyökerek között. Először csak a botjával kotorászott a nyílásban, hátha valami fenevad rejtőzik ott.

„Esetleg egy kóbor macska búvóhelye is lehet…” – gondolta az egérke.

– Jöhettek utánam bátran! – hívta barátait. – Szerintem meg is találtuk a közös lakásunkat. Itt bőven van hely mindhármunknak. Nektek még ennivaló is akad, annyi itt a korhadt fa, meg levél. Én meg majd körülnézek a mezőn. Biztos találok finom magokat.

A vándorok neki is láttak otthonuk csinosításának. Kialakították mindegyikük hálófülkéjét, az éléskamrát, kitisztították a nagy közös helyiségüket. Cincóka – aki eddigi életét emberek között töltötte – egy kicsit írni is tudott, elleste a tudományt egykori házigazdáitól. Ezt véste egy darab fakéregre: „Butus, Csuszi, Cincóka otthona, de még van szobánk kiadó.” A feliratot ráerősítette mankójára, amit leszúrt a bejáratuk elé. Szerencsére a lába már annyira meggyógyult, hogy nem volt szüksége a botra.

Az arra járó, csúszó, röppenő állatkák egymásnak adták a hírt, hogy aki egy barátságos otthonra vágyik, keresse az öreg bodza lakóit. Sokan megfordultak náluk néhány napra, vendégeskedett náluk katicabogár, cickány, rózsabogár, házas csiga és még egy fürge gyík is.

A három jóbarát még sokáig éldegélt békésen a bodza alatt. A napi jövés-menés, táplálékszerzés után megbeszélték tapasztalataikat, és minden nap együtt örültek a barátságuknak.