Cirkuszi fények

Cirkuszi fények.

Egyik este, Szentjánosbogár falván feltűnt egy hosszú menet. Szekér-szekér hátán, tele díszekkel, és fényekkel. Hangos zenével, és énekkel jöttek, és aki hallotta a hangokat, kinézett az ablakon.

            Nyár volt. Nappal hőség, estefelé már kezdett lehűlni a levegő, de az ablakokat nem csukták be estére. Csak annak volt rossz, akinek nem volt szúnyoghálója. Egész este kergették a szúnyogokat, de nem csak az udvaron, hanem a lakásban is. De kellett a friss levegő.

            Azon az estén, amikor megérkezett a Cirkusz csapata, Pancsika éppen az ablakon keresztül fürkészte a csillagokat. Sajnos nem sokat látott belőlük, mert az egész égboltot felhők hadserege borította be. Eső nem esett, de a hideg szél szele megcsapta Pancsika kicsiny orrát.

Éppen megfordult, indult volna az ágyába, de meghallotta a dallamos éneket, a zenével. Tágra nyitotta a szemét, és nézett mindenfelé, de nem látott semmit.

Elindult az ajtó felé, és kiszaladt a zárt kapuhoz. A láncon lógó kulcsot megfogta, és gyorsan kinyitotta a kapu zárját. A kapu kinyílt, Pancsika kiszaladt az útra, és meglátta a hosszú sort, és a nagy fényt, amivel jöttek.

Pancsika öt éves létére elég okos kisfiú volt. Már nem Óvodába járt, hanem első osztályos volt. Az álma az volt, hogy orvos lesz, és mindenkit meg fog gyógyítani.

Ő még soha nem volt Cirkuszban, és nem is tudta milyen lehet. Csak nézte, nézte a hosszú menetet, amint éppen mellette haladtak el. Mindenkinek integetett, de amikor meglátta a Bohócot, a kezét leengedte, a száját eltátotta, és nem tudta a szemét levenni a Bohócról.

Hirtelen egy kéz érintette meg a jobb vállát, megfordult, mikor meglátta édesanyját.

• Pancsika! Mit keresel itt? Tudod, hogy este egyedül nem jöhetsz ki! Bárki elrabolhat! – mérgelődött Elza.
• De Anyu! Nézd! Milyen jó ruhája van, annak a piros orrúnak! – kiabálta Pancsika!
• Látom, látom. Ő a Cirkusz Bohóca.
• Bohóc? Én még ilyet nem hallottam. Mit csinálnak a Cirkuszban? – kíváncsiskodott Pancsika.
• Gyere Szívem! Majd bent elmesélem – fejezte be Elza.

Megfogta fia kezét, és már húzta is be a lakásba. Kicsit nehezen ment, mert a kisfiú ott akart maradni, és nézni a karavánt.

Pancsika azon az estén – miután elmondta anyukája, hogy ki is a Bohóc – nem tudott aludni. Mindenféleképpen ott akart lenni, a Bohóc mellett. Tetszett neki nagyon a nagy piros orra, a nagy kezek, a nagy cipők, amiket viselt. Ő is Bohóc akart lenni.

Másnap korán kelt, de érezte, hogy alig aludt valamit, álmában ő is Bohóc volt. Már nem akart orvos lenni.

Lenóra, már alig várta, hogy végre megszabaduljon a jelmezétől. Egész nap, ebben a melegben ilyen sok ruhát magán viselni, a kalapjával együtt, egy kicsit nehéz volt neki.

A legjobban a hatalmas nagy piros orrától szeretett volna megválni, mivel azon keresztül nehéz volt levegőt venni. A száján át kapkodta a levegőt, ezért mindig kiszáradt. Általában volt nála egy kis kulacs, melyben sima víz volt. A bohócjelmezén rengeteg nagy zseb volt, tehát nem látszott ki soha a kulacs.

            Levette orráról a hatalmas piros nagy orrot, majd ledobta ruháját a szennyes tartóra. Azon gondolkodott, hogy először vacsorázzon, vagy inkább feküdjön le. Úgy érezte, hogy most képtelen lenne az ennivalót rágni, mert a száját is alig bírta kinyitni.

            Lefeküdt, de ne tudott elaludni. Már túl volt a hatvanon, ám senki sem tudta, pontosan hány éves. Ha megkérdezték az életkorát, azt mondta:

• Az évek olyan gyorsan repülnek, hogy én sem tudom pontosan, mikor születtem – majd mosollyal a száján otthagyta a kérdezőt.

Néha úgy érezte, pihennie kellene. Órákon át állni, egész nap meleg ruhában lenni, az már nehéz volt neki. Nyugdíjba kellene mennie. Elfáradt. Évek óta nem volt szabadságon, pedig ő is megérdemelte volna.

Nem volt családja, gyermeke, és unokája sem, pedig mindkettőre nagyon vágyott. Csakis a Cirkuszban játszott a gyerekekkel, de… mostanában már a gyerekek is ritkábban mentek oda hozzá. Úgy gondolta, az ő ideje lejárt.

Igen.

Neki pihennie kell!

Ebben a pillanatban már nem tudott tovább gondolkodni, mert álomba merült.

Kora reggel felkelt, és miután elkészült – most hétköznapi ruháját vette fel – máris ment Mihályhoz, a Cirkusz igazgatójához.

Pancsika nem aludt sokat, mert mihelyt álmában megjelent a Bohóc, rögtön felébredt.

• ­Anya! Anya!
• Itt vagyok! Mi a baj? – kiabálta a konyhából Elza.
• Anya! Szeretnék kérni tőled valamit!
• Mondjad Pancsika, mit szeretnél?
• Menjünk el, és kölcsönözzünk, vagy vegyünk egy bohóc jelmezt! – kiabálta mosolyogva a kisfiú.
• Bohóc jelmezt? – ijedt meg anyukája. – Minek az neked? Most nyár van, nincsen farsang.
• Anya! Szeretném!
• Jól van, öltözz fel, és bemegyünk a városba, és megnézzük – zárta le a beszélgetést Elza.

Pancsika olyan gyorsan készült el, hogy az anyukája még a reggeli kávéját sem tudta meginni. Felöltözött a haját csak megfésülte, de már a sminket ezen a napon kihagyta.

A vásárlás nem tartott sokáig, mert az első boltban találtak bohócjelmezt. A cipő kék volt, hozzá egy mellény világos, és sötétkék kockákkal, három hatalmas gombbal: barna, sárga, és kék színben. Hozzá egy fehér ing, narancssárga csokornyakkendő fehér pöttyökkel, majd végül egyforma anyagból egy kiskalap, és egy zakó.

Amikor Pancsika felvette, és belenézett a tükörbe, boldog volt. Csillogott a szeme.

Igen ám!

De!

Valami hiányzott.

A piros orr.

Sajnos az nem volt egyik boltban sem. Most mi lesz? Az előadás délután ötkor kezdődik, de nincs piros orr.

Pancsika szomorú lett, édesanyja próbálta megnyugtatni, de nem sikerült.

Otthon mindketten lepihentek, mert a keresés, vásárlás nehézkesen ment, elfáradtak.

Eljött a délután négy óra, a kisfiú felugrott az ágyából, és szaladt a bohócjelmezéhez. Felvette, és felöltözött, majd szaladt anyukájához. Fél óra múlva már a Cirkusz bejáratánál álltak. Pancsika, amikor meglátta a Bohócot, elengedte anyukája kezét, és szaladt a Bohóc felé.

            Megállt előtte, elmosolyogott, és elkezdte beszédét:

• Szia! Pancsika vagyok – és abban a pillanatban megfogta Lenóra bal kezét.
• Szia! Lenóra vagyok – mondta meghatottan a Bohóc –, amint látom, te is Bohóc vagy, balkezes, mint én. Gyere, kifestem az arcodat.

Elza a közelből figyelte őket, és amikor ketten elindultak, ő is ment utánuk.

A kislakban, ahol Lenóra élt, rögtön elkezdte a kisfiú arcát sminkelni, és az első kérdését is feltette:

• Miért hívnak Pancsikának?
• Mert imádom a vizet. A kertünkben apukám készített nekem egy kis medencét, és én egész nyáron ott vagyok. Amikor készen lett, még este is ott voltam mellette, hogy ellopják. Azóta hívnak Pancsikának.
• Most miért jöttél ilyen jelmezben? – jött a második kérdés.
• Ma délután, megláttalak, egyből megtetszett a jelmezed, és én is bohóc akartam lenni, de…
• De? – kérdezte Lenóra.
• Nincs piros orrom! – sírta el magát Pancsika.
• Ne sírj! Ma mindketten fellépünk, és az én nagy piros orromat fogod viselni.

A beszélgetés tovább folytatódott, és ezen a napon Lenóra boldog volt. Úgy érezte, mintha Pancsika az unokája lenne.

A délutáni, és az esti fellépés nagyon jól sikerült. Mivel Pancsinák nem volt nagymamája, ezért Lenórát attól a naptól kezdve Nagyinak hívta.

A Cirkusz három héten át, minden este üzemelt, aztán eljött az a nap, amitől Lenóra félt. Itt kell hagynia Pancsikát. Nagyon fog neki hiányozni. Az utolsó napon, amikor indultak volna tovább, Mihály, az igazgató összehívta az embereket, és elkezdte beszédét:

• A Vándorcirkusz a tegnapi napon, az utolsó előadását adta elő – senki, nem mert megszólalni, csend uralkodott a sátrak között ­–, de nem kell megijedni. Felkértek minket hogy, a Főcirkuszban lépjünk fel. Tetszett nekik a tegnapi előadásunk. Én elvállaltam, de senkinek nem kötelező, csak az jöjjön, aki szeretné ott tovább folytatni.

Megmaradt a csend, nem törte meg senki, és nem is jelentkeztek. Tehát együtt maradnak.

A főváros fél órára volt Pancsiéktól, ezért a barátságuk nem szakadt meg. Lenóra, vagyis a Nagyi, minden szabadidejét próbálta az unokájával tölteni.

Pancsika többet nem lépett fel, de boldog volt, hogy ezen a nyáron lett egy nagymajája, aki a diplomakiosztón boldogan ölelte át unokáját.