Császi, a császármadár

Császi, a császármadár.

Volt egyszer egy szép kis falu a hegyek között, amelyet Aggteleknek hívtak. Lakói boldogan és békésen éltek.

Azonban egy napon, egy parlagi sas, Parla szállt le közéjük, és képzeljétek el, hogy minden ok, minden előjel nélkül támadásra készült. Az volt a terve, hogy elpusztítsa a falu lakóit: az ürgéket, a hörcsögöket, a mezei nyulakat, a mezei pockokat, a fácánt, a galambot, a varjút, a túzokot és még a sünit is. - Rossz kedvem van, ezért na, most mindenkit felfalok! - Sírtak, jajveszékeltek az ártatlan kis lakók. Rémülten, - jaj, jaj, jaj!- jajongva keresett menedéket mindenki. – Hova fussak? – Merre fussak? – jajveszékeltek. Ettől kezdve rettegés volt az életük.

Azt hitték, hogy sehogy sincs módja annak, hogy megállítsák őt és visszatérjen szeretett otthonukba a béke, hiszen Parla hatalmas volt és erős. Akkora szárnnyal rendelkezett, mint egy lepedő, olyan éles karommal, mint a kés, csőre pedig olyan erős volt, mint a bika, vagy mint a medve. Nem véletlen, hogy annyira féltek tőle.

Azonban egy fiatal császármadár, Császi, úgy döntött, hogy megpróbálja megmenteni a falu lakóit.

Nagyon okos és bátor volt, és úgy gondolta, hogy biztosan van annak módja, hogy megoldást találjon a kialakult helyzetre.

Elindult a hegyekbe, hogy kigondoljon egy tervet, amivel legyőzheti a dühödt, bosszús, zaklatott sast. Három nap és három éjjel sétálgatott fel, s alá, közben erősen törte a fejét.

Harmadik nap séta közben talált egy varázslatos jáde, vagy talán lazurit kristályt. Pontosan nem is tudta, hogy melyik lehet. Felemelte a földről, megfogta és azonnal érezte benne a mágikus erőt. Ráébredt arra, hogy ezt a kristály tökéletes lehet arra, hogy megállítsa Parlát. Hazavitte, megmutatta a falu népének és elmondta, hogy mire jutott. Véleményt kért tőlük, hiszen mindenkit érintett a probléma. Örömmel fogadták kitűnő ötletét.  

Császi bátran indult Parla felé a mágikus kővel a kezében. A zabos madár támadó állást vett fel, nekiveselkedett és megindult, - jaj, egyre közelebb ért hozzá!  Hipp-hopp! - egy szempillantásra utolérte, már- már rárontott, amikor Császi villámgyorsan a magasba emelte a kristályt. Parla visszahőkölt. A mágikus kő mély, mormoló hangot adott ki teli torokból, valami olyasmit, hogy: bub-bub-bub, bub-bub-bub, bub-bub-bub, miközben tündöklő fénysugarakat bocsátott ki magából és elkezdett szélsebesen forogni.

Parla úgy megijedt, hogy menekülőre fogta, miközben rémülten sikoltozott: - Jaj, szegény fejemnek! Jaj, jaj, jaj!- alighogy eltávolodott a megrémült bestia, a szerencsehozó kristály abban a pillanatban abbahagyta a szédítő forgást, fénycsóvákat se lövellt többet és olyan lett, mint volt.

Aggtelek lakói fellélegeztek. Nagyon boldogok voltak, hogy megmenekültek a parlagi sastól, és hálásak voltak Császinak a bátorságáért és a találékonyságáért.

Azóta Aggtelek faluja ismét virágzó hely lett, és lakói boldog életet éltek.

Mindig tisztelettel emlékeztek Császira, aki megmentette őket a Parlától, és azóta ők is megtanulták, hogy a higgadtság, a bátorság és a találékonyság segíthet megoldani a legnehezebb problémákat.

Parla pedig azt, hogy a gyűlöletet barátsággá lehet fordítani. Az akadályt, a gondot és a keserűséget nem háborúval, veszekedéssel kell megoldani. Szívébe beköltözött a lelki béke és őszintén bocsánatot kért mindenkitől, akiknek bánatot, fájdalmat okozott. Csász és Parla még paroláztak is egymással!

Így volt, mese volt, füle, farka benne volt.