Csenevész diófa

Csenevész diófa.

Csenevész diófa

Volt egyszer egy szép gondozott kert. Ott kezdődött az én életem. Egyszerűen csak kibújtam egy földbe került dióból. A gazda mikor látta, hogy kidugtam a fejem a földből, kicsit gondolkodóba esett. Mit csináljon velem? -Ha már itt van maradjon még egy ideig. Aztán majd találok neki helyet máshol, -gondolta. Én meg csak nőtem, szépen cseperedtem. Aztán egy társasház közelében, kivágták az elöregedett hűs árnyat adó fákat. Csupasz lett az addig fákkal ékesített szépen gondozott füves terület. Nos akkor kerültem én ide a jelenlegi élőhelyemre. Majd, ha megnővök és nyáron hétágra süt a Nap az illatos dús lombjaimmal, hűs enyhülést adjak az itt élő embereknek. Búvóhelyet a madaraknak és a termésemmel a dióval, élelmet az erdőből erre tévedt mókusoknak. Szóval ez lenne az én feladatom. 

Csak egy baj van velem az erre járó emberek szerint. Kicsi csenevészfa vagyok. Már jóval nagyobbnak kellene lennem!   Aztán még mindenféle jelzőket aggatnak rám. Figyeld csak! Satnya, gyenge, nyiszlett és nyamvadt. Ez mind én lennék. És ha ez még nem volna éppen elég! Néha hitványnak és vakarcsnak is neveztek. Te ismered ezeket a szavakat? -Hát én bizony egészen eddig nem tudtam, mit is jelenthetnek.

Amikor ilyen jelzőkkel illetnek, bizony nagyon szomorú és bánatos vagyok. Hiszen még csak hét, …..talán nyolc éves ha lehetek? Szóval ilyen megpróbáltatásoknak vagyok én itt kitéve. Aztán megrázom magam és azt gondolom. -Na várjatok csak! Pár év és csodálkozni fogtok. Jó lesz még a hűs lombjaim alatt a nyári melegben megpihenni! Azt azért elmondom van ám, aki a gondomat viseli! A nyári nagy melegben a fatestemet vízzel felfrissíti.  

Nos akkor most elmesélem milyen is az én életem itt a szép füves terület szélén. Tőlem kicsit távolabb van egy erdő és nem messze a lakóházak. Elég sok ember jár errefelé. Szeretek itt élni. Tavasztól egészen késő őszig káprázatosan szép ez a terület. Ilyenkor télen alig várom, hogy végre tavasz legyen. Várom, hogy a tavaszi Nap, sugaraival a hideg tél után simogasson, felmelegítsen.

Szeretem a tavaszt. Ahogy a nyarat és az őszt is. Ilyenkor minden üde zöld és színes körülöttem. A telet viszont őszintén megmondom, eddig nem szerettem. Télen bármerre is nézek, nem látok mást csak a szép zöld ruhájukat levetett alvó, csupasz fákat.

Igaz hótündér néha bársonyosan puha, fehér takaróval borítja be a tájat. Látom ahogy az erdő fái a pihe-puha hópaplannal betakaródznak. A télnek ezt a fehér bársonyos arcát nagyon szeretem. Jönnek a gyermekek és hóembert építenek itt mellettem. Ilyenkor én is jól érzem magam. Csak sajnálom, mikor melegszik az idő, ő a havas társam, egyre kisebb és kisebb lesz. A végén csak egy víztócsa marad a helyén. Én meg társ nélkül maradok és csak unatkozom.

Most viszont olyan dolog történ velem, ami csodálatosan széppé és boldoggá teszi az én téli életem. Megszűntek az egyhangú unalmas napjaim.

Egy hideg, fagyos reggelen apró kicsi madarak jelentek meg a csenevész, nyiszlett, gyenge ágaimon. -Hát ti, hogy kerültetek ide? Kérdem őket. Aztán olyan csipogás lett a válasz, majd megsüketültem a nagy hangzavarban. Egymást túl csipogva próbálták elmondani fáznak és éhesek. Ebben a hidegben bizony itt élelmet keresnek. Ennivaló nélkül aligha élik túl a telet. Ezért aztán összeszedték minden bátorságukat és az ember közelébe merészkedtek. Az erdőben mikor fagyos és vastag hótakaró van a fákon, nem találnak maguknak élelmet. Így aztán segítségre szorulnak, hogy átvészeljék a hideget. És mikor megérkezik a tavasz, hangos madárcsicsergésre ébredjenek reggelenként az itt élő emberek. 

Szóval én hallgatok a madarak csipognak jó hangosak. Aztán egyszer csak huss! … egy pillanat és mintha csak vezényszóra tennék felröppen rólam az éhes madársereg. Valaki jön a házból. És madárgolyót akaszt a csenevész ágamra. Na több sem kellett a madaraknak! Rögtön rávetették magukat. Én a fejletlen csenevész kis fa. Csak álltam meglepetten és csodálkoztam. -Nahát! Ennyi madár sem volt még rajtam. Alig fértek el a satnya ágaimon. Aztán egyre több és több lett a rám aggatott madáreledel. Fel lettem díszítve, akárcsak egy karácsonyfa. Csak nekem, madárgolyók és madáretetőben napraforgó volt a madaraknak szánt díszem. Na és ez a sokféle madár? Megszámolni sem tudom! Vajon hogyan csinálhatták? A környék összes madarát összetrombitálták. Mert rövid időn belül hirtelen madárfelhő lett felettem. Persze, hogy a satnya ágamimon ilyen sokan el sem fértek. És az ennivalón veszekedtek. Így aztán hogy veszekedés ne legyen, került alattam a földre is, napraforgó bőven. Na azóta, ha látnátok!  Naponta kétszer délelőtt és délután, mennyi madár van rajtam és a fűben magot csipegetve alattam. Biztosan ti is rácsodálkoznátok. Van itt többféle cinege. Csúszka, meggyvágó, fenyőpinty és tengelic. Sok a zöldike és a barátposzáta. És jönnek még nagyobb madarak is. Rendszeres kosztosom a két fakopáncs. Ők csak a faggyús madárgolyót fogyasztják. 

Szóval én a csenevész, kicsi diófa csak ámulok. Ilyen népszerű lettem? Csodálkozom. Milyen sok madár eszik naponta rajtam! Aztán arra gondolok. Megsem hallom többet a rám aggatott jelzőket. -Még hogy nyeszlett lennék? …. Na jól van! Lehet kicsit fejletlen vagyok, de a madaraknak így is jó vagyok. Mióta ők vannak nekem a telet is megkedveltem.

Aztán te, aki most ezt a mesét hallgatod. Felnőtt korodban nyáron, mikor hétágra süt a Nap. Látogass el felém! Pihenj meg kicsit az illatos és dús lombjaim alatt. Megláthatod, hogy az egykor csenevész, fejletlen kicsi fa, milyen formás nagy fává cseperedett.