Cseppke és Csenge barátsága

Cseppke és Csenge barátsága.

Cseppke és Csenge barátsága

A tavaszi égbolton egy csapat bárányfelhő vonult lassan. Csenge csodálattal bámulta a formás felhőcsapatot, szinte hallani vélte a báránykák bégetését. A kislány kedvenc időtöltése volt a felhők nézegetése. Olyat is belelátott a formákba, amit más nem. Most is észrevett valamit, vagy valakit… Méghozzá egy kövér mosolygós vízcseppet az egyik bárányka feje búbján. Sőt, mintha integetett volna neki ez a vízcsepp. Aztán hirtelen elbújt a napocska és nagy cseppekben hullani kezdett a langyos eső.

– Gyerünk be, Cseni! Még megfázol nekem… – hallotta anyukája hangját a kislány.

– De anya, nem vagyok cukorból, és különben is szeretnék nőni! Még mindig én vagyok az utolsó a tornasorban. Néha még csúfolnak is, hogy Cseppke vagyok. Pedig nem is… – azzal karjait kitárva pörgött a csendes esőben.

– Ki szólított engem? – hallotta a közelből hirtelen. Nézett jobbra, balra, föl, le, mindenfelé… de nem látta, honnan jött a csilingelő hangocska.

– Itt vagyok a tenyereden – mondta újra az ismeretlen.

Most már tisztán hallotta, hogy a jobb tenyeréből jött felé a hang. Közelebb hajolva meg is látta azt a mosolygós vízcseppet, aki nemrég a bárányfelhőről integetett felé.

– Azt mondtad, hogy Cseppke vagy, de hát az én vagyok. Cseppke a nevem, foglalkozásom pedig vándorló vízcsepp. Felhő anyó megengedte, hogy most meglátogassalak téged.

– Szervusz Cseppke, én Csenge vagyok és első osztályba járok. Ott szokták mondani, hogy olyan csepp kislány vagyok. Gondoltam, hogy egy kis esőtől talán nőni fogok.

– Ezt bizony nem jól tudod, Csenge! Az embereket nem tudjuk növeszteni, csak a növényeket. Én is járok iskolába, ott fenn. Minket Felhő anyó tanít, arra, hogy hogyan kell körbe-körbe forognunk ég és föld között. Már többször jártam a földön, sok jó barátot szereztem. Remélem veled is jóbarátok leszünk! Kérlek, tegyél engem ennek a szép sárga virágnak a közepébe! Így néhány napig itt lehetek a közeledben. Ha akarsz velem beszélgetni, csak gyere ki hozzám.

– Ejnye, lányom! Csurom víz a hajad! – emelte Csenge feje fölé esernyőjét az anyuka, majd gyorsan beterelte a kislányt a lakásba. Egy gyors hajszárítás után már bámészkodhatott is Csenge a szobája ablakából. A sötét égbolt kivilágosodott, előbújt a napocska, és még mintha a távolban szivárvány is látszott volna. Amint a melegedő levegő felszárította az udvart, indult is Csenge a kertbe. Persze, hogy első útja a sárga rózsához vezetett! Meg is látta a közepén ücsörgő Cseppkét. A vízcsepp is megörült kis barátjának.

– Tudod Csenge, tavasszal még nem jártam nálatok, ezért nem is tudom, hogy mi ez a sok tarka növény, meg ezek a csodás illatok honnan jönnek. Ugye megtanítod a nevüket?!

Csenge erre mindent elmesélt a kertjükben nyíló pompás növényekről. A tenyerében vitte egyik virágtól a másikig Cseppkét. A növények örömmel köszöntötték a kedves vízcseppet. Mindegyikük ajánlgatta, hogy néhány napra szívesen vendégül látja. Cseppke kedvesen megköszönte a meghívásokat, aztán halkan Csenge fülébe súgta:

– Maradnék a sárga rózsánál, mert az az illat a legfinomabb számomra, meg a szirmok között jól el tudok bújni, ha erősebben süt a nap.

Közben Csenge anyukája érdeklődve figyelte kislányát, aki sorra járta a virágágyásokat, és a kezébe sutyorgott valamit. Leghosszabban a kedvenc tearózsájuknál időzött a lányka.

Ez aztán napokig ismétlődött. Amint lehetett, Csenge szaladt a sárga rózsához, beszélt hozzá, énekelt neki. Az anyuka pedig örült neki, hogy sokat van gyermeke a friss levegőn.

Cseppke – ha a kis barátnője nem volt körülötte – a rózsájával beszélgetett, meg a döngicsélő méhekkel, a színpompás pillangókkal. Ők mindannyian nagyra becsülték Cseppkét, mert tudták, hogy víz nélkül nem sokáig léteznének.

A kert mindegyik növényét megismerve Cseppke egyre többször gondolt Felhő anyóra és a többi vízcseppre. Tudta, ha vissza akar menni hozzájuk, ki kell merészkednie a rózsaszirmok közül. Nem akart köszönés nélkül távozni, türelmetlenül várta, hogy Csenge hazaérkezzen az iskolából.

Aztán amikor a kislány a tenyerében tartotta, elköszönt tőle. Megköszönte azt a sok érdekességet, amit a kerti virágokról megtudott. Még egy nagyot szippantott a sárga rózsa illatából, aztán lassan emelkedni kezdett a felhők felé. Sokáig integetett a szomorkodó Csengének, aztán már otthon is volt Felhő anyónál. A társai figyelmesen hallgatták, hogy milyen sokféle virágot megismert ezen az útján Cseppke.

Csenge pedig ezután is szívesen időzött a kertjükben, sokat segített anyukájának a virágok gondozásában. Ha meg beborult az ég, az ablakánál állva figyelte, hogy nem mosolyog-e rá újra Cseppke.