Fenn a szederfán

Fenn a szederfán.

Szederfa vagy eperfa, egyre megy! Lényeg a lédús, finom, feketére érett gyümölcs, de a fehér faeper is csodás, ha teljesen megérett. Jól tudta ezt a két örök-barát, Misi és Simi, azaz Mihály és Simon. Így persze csak a hivatalos papírokon nevezték a két tízéves fiatalembert, otthon és a faluban is mindenki csak így ismerte őket: Misi, Simi, néha a barátaiknak Simisiék voltak.

A fiúk a Somhegy nevű falucskában éltek. Annak is az Epres utca közepén álló ikerházában. Nyaranta innen indultak Simisiék „kalandozni” „búvárkodni”. Néha „bandáztak” is, ilyenkor az Epres utca többi gyerkőce is csatlakozott a játékaikhoz. De igazán jól játszani akkor tudtak, ha ketten voltak, ők ugyanis egymás gondolatát is kitalálták, kevés szóból is megértették a másikat. A „kalandozások” célja többnyire a falu szélén csordogáló Somos patak volt és azok a bizonyos öreg szederfák a patakparton. A fiúk igazi természetbúvárként szerették megfigyelni a környék állatait, növényeit. Mivel jólelkűek voltak vigyáztak is, nehogy kárt tegyenek valamiben a kirándulásaik során.

A szederfák már a nagyszüleik gyerekkorában is öregnek számítottak, de még máig finom gyümölcsöt termettek. A fák amolyan „mindenkié és senkié” voltak. Így aztán volt olyan nyár, hogy egy szem nem maradt rajtuk, de az is előfordult, hogy a fák alatt a rovarok és darazsak csemegéztek a mézédes termésből. Ezen a nyáron leginkább Simisiék eszegették a gyümölcsöt, amikor „búvárkodni” mentek a patakhoz. Na persze ne víz alá merülésre gondoljatok! Egyik nap a békákat figyelték meg, máskor a lepkéket vagy a piócákat, néha növényekkel is foglalkoztak. De azért inkább állatbarátoknak nevezhetjük őket. Gyakran töltötték azzal az idejüket, hogy a legöregebb szederfára mászva a környéket pásztázták. Olyankor mindig volt náluk távcső is, hátha meglátnak valami nagyobb vadat vagy ragadozó madarat.

Egy ilyen fáramászós délutánon vették észre, hogy kedvenc szederfájukkal valami nincs rendben. Amint elhelyezkedtek az ágak között, hamarosan megjelentek a hívatlan vendégek. Apró szőrös hernyók másztak a kezükre, lábukra. Hamarosan észrevették a magasabban lévő ágakon a hernyófészkeket. Vékony hálószerű képződmények voltak a kisebb ágakon, gallyakon, bennük csak úgy hemzsegtek a hernyók. Így már persze nem volt olyan kellemes a fán időzni, ezért hamar le is másztak a fiúk. Kíváncsian vizsgálgatták a szomszédos fákat is, látnak-e rajtuk hasonló elváltozásokat. Sajnos láttak, méghozzá rengeteget. Mindegyik szederfán ott csúfoskodtak a hernyók búvóhelyei.

Mivel szüleik, nagyszüleik is kertet műveltek, a fiúk hamar átlátták, hogy itt bizony komoly veszély fenyegeti az öreg szederfasort.

- Mit lehet itt tenni? – töprengett Misi.

- Szóljunk Henrik bácsinak a szomszédban – vélekedett Simi – tudod ő agromónus.

- Talán agronómus – javította barátját Mihály.

- Nem mindegy, lényeg, hogy ért a kerthez. Nálunk ő szokta megmetszeni a gyümölcsfákat – így Simi.

A gondolatot aztán követte is a tett. Sietve indultak hazafelé. Mivel szombat délután volt, otthon találták Henrik bácsit. Éppen a körtefa alatt szunyókált, hasán az aznapi újsággal.

A fiúk lába alatt csikorgó kavicsok hangjára hirtelen felébredt, csodálkozva nézett a szomszéd gyerekekre.

- Hát ti mi járatban vagytok nálam, szomszédok?

A fiúk aztán egymás szavába vágva meséltek a szederfákon nyargalászó hernyókról és a szürke fészkeikről.

- Na ezt már nekem is látnom kell! A szomszéd faluban már megjelentek ezek a pusztítók. Remélem, meg tudjuk őket fékezni, hogy a kertjeinket el ne lepjék!

Azzal már indult is a patak irányába Henrik bácsi, nyomában a fiúk.

- Ennek fele sem tréfa! – vakargatta kopasz fejét a szakember – Még jó, hogy észrevettétek és szóltatok nekem. Rögtön intézkedem.

Már vette is elő a telefonját és riadóztatta a munkatársait. Fél óra múlva egész csapat férfi tanulmányozta a helyszínt. Hamar lekerültek a csomagtartókról a létrák, hosszú szárú metszőollók, fűrészek, háti permetezők. Az agronómus irányította a mentőakciót. Ő tudta, hol hogyan avatkozzanak be, hogy minél hatásosabban felvegyék a harcot a hernyóinvázió ellen. Misi és Simi szorgalmasan segédkezett a munkálatokban, gyűjtötték a lehullott ágakat, rakták a tüzet, tették, amit a felnőttek mondtak nekik. A munka mellett azonban volt idejük arra is, hogy a telefonjaikkal képeket készítsenek a munkálatokról, a kártevőkről. Esteledett már, amikor az utolsó permetezők is visszakerültek a szerszámokkal együtt a kocsikba. Az elégetett ágakból is csak a hamu maradt a part közelében.

- Remélem, megmenekülnek az eperfáink! – bizakodott az agronómus. – Szomorú lennék, ha nem tudnék többé pálinkát főzni, és az asszonyok is morognának, ha nem lenne több lekvárfőzés ebből a remek gyümölcsből.

Már sötétedett, amikor hazaértek a szomszéddal együtt. Henrik bácsi a szüleiknek is elmondta, milyen szerencse, hogy a fiúk ilyen tájékozottak és természetszeretők. Megköszönte a sok munkájukat is, majd áthívta mindkét családot hozzájuk egy kis esti beszélgetésre. A felnőttek a tavalyi szederből főzött pálinkával koccintottak, Simisiék pedig jó ízűen falatoztak a szederlekváros palacsintából, amivel a házigazda felesége kínálta őket.

A fotók sem merültek feledésbe. Ősszel a fiúk az első fogalmazásukban a szederfák megmentéséről írtak. Munkájuk bekerült az iskolaújságba a fotókkal együtt.