A Pisztrángos-tó tanulói

A Pisztrángos-tó tanulói.

A Gyöngyösvár körüli dombok legmagasabb pontján, a Palota-fennsíkon tört fel a mélyből a Fecsegő-forrás. Útját a víz több ágon is folytatta. A csendes sík vidéken folydogált a Locsi-patak, az erdős részek sűrűjében pedig a Pisztrángos-patak csobogott. Nevét a benne lakó sebes pisztrángokról kapta ez a vízfolyás. A gyöngyösváriak kedvenc időtöltése volt az erdei kirándulás és a horgászat a pataknál.

Pisztrángéknál – akárcsak nálunk, embereknél – egy közösségben éltek a felnőtt és az apró halacskák. Ott is a felnőttek feladata volt a kishalak nevelése, okítása. Ezért alakították ki a kicsiknek a pisztrángbölcsődét, az óvodát és az iskolát.

Látogassunk most el ebbe az iskolába! A halacskák tanítója a legöregebb, legtapasztaltabb pisztráng, Pista bácsi volt. Szigorú tanító hírében állt, de ez kellett is, mert tanítványai szertelen és eleven halacskák voltak. Közöttük is élen járt a csínytevésben Pisztráng Petya. Mindig utoljára csinálta, amit a tanító kért tőlük, a legnyugtalanabb volt mind közül. Petya kisebb volt, mint a társai és az oldalán sem virítottak színes pöttyök. Neki csak fekete foltjai voltak. Ezt egy kicsit fájlalta, úgy érezte ő nem kap elég figyelmet a többiektől. Ezért aztán mindenféle rosszalkodást eszelt ki, hogy legalább abban kitűnjön társai közül. Az sem zavarta, hogy leginkább csak szidást kapott, fő, hogy figyeltek rá.

Pista bácsi sokmindent tanított a nebulóknak. Legfőbb tantárgyuk a vízibiztonság volt. Itt megtanulhatták, hogy hogyan rejtőzködjenek a vízinövények között, ha erre téved egy-egy csuka. Hogyan figyeljenek a part felől leselkedő veszélyekre, a halászó állatokra. De azt is megtanulták, hogy mit kell tenni, ha mindenféle tarka dolgot lógat be a vízbe a legfélelmetesebb ellenségük, az ember. Ezt volt a legnehezebb megtanulni, mert a szépen csillogó, színes kis dolgok hívogatóan mocorogtak a vékony szálak végén. A kis halacskák úgy érezték, muszáj velük játszani, labdázni egy kicsit. Ez pedig sok kis pisztráng vesztét okozta, akiket kifogtak a horgászok.

Az egyik reggelen több vékony zsineg is megjelent a patakban, végükön a színes csalikkal. A kishalak mind játszani akartak ezekkel, versengtek, hogy ki melyikkel tud egy kicsit labdázni. Ilyenkor az uszonyaikkal passzolgatták egymás felé a csalit. Ebben a játékban Petya nagyon ügyesnek bizonyult. Gyorsan eléjük úszott, alámerült, kerülgette, paskolgatta a csalikat. Azt Pista bácsi sokszor elmondta, hogy a szájukkal ne próbálkozzanak elkapni a színes csalikat. Erről sok halacska megfeledkezett a játék hevében. Látta ezt Petya is, de hiába tátogta a többieknek, hogy a szájukat csukják be. Nem figyeltek Petyára, így aztán egymás után haraptak rá, a damilon billegő csalikra. Utána már csak egy rántás következett, és a halacskák a magasba emelkedtek, majd eltűntek. Petya tudta, hogy őket már soha nem látják viszont, ezért nagyon megijedt. Egyre gyorsabban cikázott a többi hal között, próbálta őket ellöködni, szájuk elől elcsapni a csalit. A többi hal nem értette, miért csinálja ezt Petya.

A közeledő Pista bácsi viszont rögtön megértette Petya viselkedését. Uszonyai sebes mozgatásával magához terelte tanítványait és a sűrű nádasba vezette őket. A sor végén úszott Petya is. Mikor biztonságban voltak a pisztrángok, Pista bácsi magához intette Petyát. Ő kissé megszeppenten úszott hozzá. A tanító nagy dicséretet tátogott Petyának, amiért próbálta társait menteni. A többi halacska csak most jött rá, hogy Petya az életüket mentette meg, és nem a játékukat akarta elrontani. Egymás után pacsiztak Petyával hálájuk jeléül.

Petya pedig megérezte, hogy mennyivel jobb, ha a jósága miatt foglalkoznak vele, mintha a rosszalkodásért kapna figyelmet. A legnagyobb elismerés pedig az volt, hogy Pista bácsi kinevezte segédtanítónak a vízibiztonsági óráikra.