Jeges Jeromos, a pórul járt tanító

Jeges Jeromos, a pórul járt tanító.

A Locsi-patak egyik partján a meredek, sárga löszfal húzódott, másik partján bodzabokrok váltakoztak a gyékénnyel és a mocsári gólyahírrel. Tudjátok a löszfal olyan, mint a jól összetömörített homok. No, ez a löszfal volt az otthona a jégmadaraknak. Egész lakótelepet alakítottak ki itt a madarak. A lakások a falba vájt hosszú csatornák voltak. Azok mélyén rakták le tojásaikat és keltették ki a fiókáikat a madárszülők. A sok rokon és ismerős jószomszédságban éltek egymással. A táplálékban sem volt hiány, mert a tiszta vizű patakban a halak is jól érezték magukat. A jégmadarak pedig az apró halakkal táplálkoznak.

A fiatal madarakat gyakorlott halászmesterek tanították a zsákmányszerzésre. Ezen a tavaszon Jeges Jeromosnak is lett öt tanítványa, akiknek megkezdte a kiképzését.

Janka, Julcsi, Józsi, Jenci és Janó, az ifjú jégmadárkák izgatottan készülődtek a tanulásra. Jeromosnak volt egy kedvenc száraz ága a nagy bodzán. Maga köré ültette a fiókákat, és elmagyarázta, mit kell tenniük.

„Bámul, lecsap, megcsíp, felrepül!” – ismételgette többször Jeromos tömören a tudnivalókat.

A kismadarak egymásra néztek, forgatták fejecskéjüket – gondolták, így kell bámulni.

– Ne egymást bámuljátok! A patak vizét, főleg a part közelében, ott jól látszanak a zsákmányaink. Aztán ha egyet kiszemeltek, villámgyorsan rárepültök, a csőrötökkel megcsippentitek és felrepültök ide hozzám. Majd én eldöntöm, ehető-e a fogásotok.

A kitartó bámészkodás után egymást követve buktak le az apró halacskákért a tanulók. Volt, akinek elsőre sikerült a halászat. Sorban nyújtották mesterük felé a vergődő kishalakat. Jeromos pedig vagy egészben bekapta vagy a felét vette el a tanítványaitól. A kis jégmadarak egyre éhesebben ismételgették a feladatot, miközben Jeromosnak már hatalmasra dagadt a begye a sok ennivalótól.

– Én inkább most már magamnak szeretnék halat fogni – fogadkozott Janó.

– Én is, én is! – csatlakoztak hozzá a többiek.

Így aztán Jeromos hiába várta az újabb falatokat, nem hoztak neki többet. A kis tanulók jóllakottan és elégedetten röppentek be otthonukba. Büszkén mesélték szüleiknek, hogy milyen jól megtanulták a halászmesterséget.

Jeromos viszont egyre kényelmetlenebbül érezte magát, és az ág is elkezdett recsegni alatta. Bizony a sok-sok halacskától elnehezült madarunk alatt eltört a bodzaág. Mielőtt még a vízbe pottyant volna, nagy nehezen sikerült neki felröppenni a bokor sűrűjébe.

„Na innen már csak a patakot kell átrepülni, aztán otthon leszek” – nyugtatta magát a jégmadár.

Két-három próbálkozás is kellett neki, mire átrepült a lakása bejáratáig. De itt érte csak igazán nagy meglepetés! Hiába furakodott, nem tudott bejutni az otthonába.

„Most mi lesz veled, Jeromos?” – töprengett magában.

Aztán rájött, hogy itt bizony néhány koplalós nap következik, ha még vissza akar térni az otthonába. Jobbnak látta a bodzabokorban elrejtőzni. Szégyellte is magát a társai és a tanítványai előtt a mohóságáért. Két nap bujkálás után merészkedett újra ki egy száraz ágra. Tanítványai ismét köré gyűltek, figyelmesen várták az utasításokat.

„Bámul, lecsap, megcsíp, megeszi!” – ez volt az új parancs. Többé már nem kérte el a tanulómadaraktól a zsákmányt, sőt folyamatosan dicsérte és biztatta a kismadarakat, ha egy-egy jól sikerült fogásuk volt. Amikor pedig megéhezett, műrepülő bemutatóval egybekapcsolt merüléseket mutatott be a tanítványainak. Arra persze nagyon vigyázott, hogy továbbra is beférjen a fészekhez vezető járat ajtaján. Alig várta, hogy a nemrég kikelt hét fiókáját is megtaníthassa halászni.