Kincses tolltartó

https://ggwebsite.com
Kincses tolltartó
– Tolltartó ellenőrzésre felkészülni! – hangzott a konyhából anya határozott hangja. Tomi gyorsan a zsebébe dugta Aprólékot, a „világ legkisebb ceruzáját”. Ezt a címet persze csak ő ragasztotta rá a szebb időket megélt grafitjára.
Korább...

Kép forrása: pixabay.com

Kincses tolltartó

– Tolltartó ellenőrzésre felkészülni! – hangzott a konyhából anya határozott hangja. Tomi gyorsan a zsebébe dugta Aprólékot, a „világ legkisebb ceruzáját”. Ezt a címet persze csak ő ragasztotta rá a szebb időket megélt grafitjára.

Korábban a radírok aprításában versenyeztek a fiúk, de azzal felhagyott, mivel otthon folyamatos dorgálást kapott, amikor a szülei meglátták a tolltartóját tele radírmorzsákkal. Már Kari bácsi, a tanítója is jelezte a szülőknek ezt a „radírrongáló viselkedést”, így hát új feladatot kellett magának kitalálni. Ekkor hirdette meg az osztályban a mini-ceruza versenyt, aminek a lényege az volt, hogy egy hét alatt ki tudja rövidebbre faragni valamelyik írószerét. Tomi az új ezüstszürke, fekete pöttyös HB-s ceruzáját választotta ki erre a megtisztelő feladatra. A ceruza a hétfői kezdésnél még nem tűnt ki társai közül. Aztán ahogy múltak a napok egyre feltűnőbb lett. Csütörtökön már el kellett rejtenie, mert anya szerdán értetlenkedett, hogy mi történik azzal a jó kis HB-s cerkával. Kénytelen volt azt mondani, hogy elgurult és sehol sem találja. A versenydarab neve is napról napra változott, a hétfőt még Bajnokként kezdte, aztán csütörtökön már az Apród névre hallgatott, majd az esti farigcsálás után elkeresztelte Apróléknak. Az biztos, hogy az osztályban övé volt a legapróbb ceruza.

Szerencsére Oszkár és Olivér, az ikrek a szomszéd tanteremből szintén láttak fantáziát a faragásban és jelezték Tominak, hogy kiállnak ellene a ceruzarövidítő versenyben. Ők persze nem tudták, hogy miután a faragóval már nem lehet dolgozni az apró írószeren, otthon egy éles konyhai késsel még tovább rövidíthetik művüket. Tomi még a papájától hallotta, hogy az ő gyerekkorában nem volt faragó, így késsel hegyezték a ceruzákat. Jól jött ez a nagypapai emlék a fiúnak, így a pénteki döntő mérésnél övé lett az első helyezés. Az ikrek csalódottan dobták a szemetesbe a ceruzacsonkjaikat és nyomták a győztes kezébe a Kinder-tojást, ami a győzelemért járt.

A következő héten néha próbálkozott Aprólék iskolai használatával. Persze csak egy-egy szó leírásához vette kézbe, hogy ne tompuljon nagyon a hegye. Legutóbb a nyelvtanórai másolásnál írt vele. Meg kellett állapítani, hogy Aprólék nem egy szépírás-bajnok. Mikor kivitte óra végén a füzetet a tanári asztalra, Kari bácsi csodálkozva nézte az amúgy sem gyöngybetűs írásból kilógó három szót. Ezek szinte olvashatatlanok voltak. Ezt Tomi is megállapította, de nem radírozta ki, hiszen mégiscsak egy verseny-győztes írószer közreműködésével készültek.

A nyelvtanóra utáni szünet nagy izgalomban telt Tominak. Az óra vége felé ugyanis Aprólék egy óvatlan pillanatban legurult a padról. Mivel még nem csöngettek ki, nem mászhatott be a pad alá keresgélni a kis csavargót. A szünet java részét a padok alatt töltötte a kisfiú. Meglepődött, hogy mi minden van a padlón. Idegen ceruzák, papírdarabok, tízórai maradékok között végre megtalálta, amit keresett. Épp jókor, mert Kari bácsi visszatért a kávéjával a terembe, és utasította a heteseket, hogy szedessék fel a gyerekekkel a szemetet. A rendmániás Virág – aki alá begurult Aprólék – biztosan szemétnek nyilvánította volna az ő kis cerkáját. Szerencsére Aprólék így újra gazdája zsebében lapult.

Otthon anya mérgesen tanulmányozta a nyelvtan füzetben Tomi (és Aprólék) macskakaparását. Mióta negyedikes lett a fiú, már ritkábban ellenőrizte a füzeteit anyukája. Ma ilyen ritka alkalom volt, meg kellett mutatnia a délelőtti produktumait. Így hívta anya az iskolában készített munkáit. Akárcsak Kari bá, anya sem értette, hogy a nagyjából elfogadható külalakú sorokban mit keres az a három olvashatatlan firkálmány.

– Mi történt veled ezeknél a szavaknál, Tamás? – szikráztak az anyai szemek. A helyzet komolyságát jelezte, ha az anyuka Tomiról Tamásra váltott.

A gyermek kénytelen volt előhúzni zsebéből Aprólékot, a társtettest. Persze a versenyről és a győzelméről nem szólhatott, hát még a díjról. Anya szemében az engedély nélküli csokievés nagy vétségnek számított.

– Azt a vacak ceruzát pedig most már tessék kidobni! Ha nem akarsz mindent duplán leírni, szót fogadsz nekem! – azzal már ki is radírozta a firkálmányokat.

Tomi a zsebébe dugta Aprólékot, és megígérte, hogy holnaptól már nem használja.

– Gyere csak, kisfiam, mutatok valamit! – fogta meg unokája kezét a nagymama, majd behúzta maga után a szobája ajtaját. Tavaly ősz óta már csak egyedül élt ebben a szobában…

Tomi mindig furcsán érezte magát itt. Nemrég voltak az osztállyal múzeumi órán rajzból. Ott jött rá, hogy mama szobája mennyire hasonlít egy múzeumra. A sok apró tárgy, a falakat borító képek – akárcsak egy kiállítás darabjai.

Mama a könyvespolcról leemelt egy fadobozt. Tomi már látta korábban is, de nem keltette fel az érdeklődését a lapos, kissé kopott tárgy, aminek a tetejét egy vidáman lépegető kislány díszítette.

– Szerintem itt lenne a legjobb helyen az aprócska ceruzád – vélekedett mama, azzal felnyitotta a doboz tetejét. – Tudod ez nem akármilyen fadoboz, hanem az én első osztályos tolltartóm. Akkor még nem voltak ilyen cipzáras, emeletes csodatolltartók. Nem volt szívem kidobni, inkább beleraktam az én kis kincseimet.

Azzal sorba kirakta az asztalra a régi idők írószereit.

– Nézd csak! Amikor én kezdtem az iskolát még mártogatós tollat használtunk. Ez volt a tollszár, ez pedig a tollhegy. A padunkon volt egy kör alakú nyílás, oda állítottuk be a tintásüveget, amibe időnként bemártottuk a tollat. Néha rácsöppent a tinta a füzetre, akkor használtuk az itatóspapírt. Abból már csak ez a picike darab van. Ez a kerek radír a tintaradír. Nem igazából működött, de azért próbálkoztunk vele. Többnyire jól összekoszolta a füzetlapot.

Tomi egymás után vette kézbe a mama emlékeit, a régi töltőtollat, a ceruzahosszabbítót, az első golyóstollát, a töltőceruzát, a tintapatronokat. Végül már csak egy érdekes, lapított formájú, piros külsejű ceruza volt az asztalon.

– Hát ez meg mire való ezzel a lapos grafitheggyel? – csodálkozott az unoka.

– Tudod Tomikám, ez a papa ácsceruzája volt. Ő használta, mikor még ácsként dolgozott. Megmutatom a zsebkését is, amivel farigcsálta. Ha nagyobb leszel, azt majd neked adom.

Azzal egy másik dobozkából elővette papa csontnyelű zsebkését.

– De van itt még valami, aminek a tolltartóban lenne a helye. Ez egy tintaceruza volt fénykorában, még az én anyukám használta a receptjei leírására. Sajnos a sok farigcsálás következtében már csak ekkorka, de nincs szívem megválni tőle.

Tomi előhúzta a zsebében lapuló Aprólékot.

– Mama! Úgy látom tiéd a bajnoki cím! – azzal mesélni kezdte nagymamájának az aprócska ceruzája történetét.

– Legyen inkább holtverseny! – mondta a nagymama – hiszen az az egy milliméter elhanyagolható különbség – majd egy harmadik dobozba nyúlva előhúzott két szaloncukrot, amit jóízűen megettek.

Aprólék és a kis tintaceruza elfoglalták a helyüket mama kincsei között a tolltartójában.

– Ha szeretnéd, én szívesen beszélgetek veled az iskoláról. Meg itt vannak a régi tárgyaim, ezek is sok mindenről tudnának mesélni. De tudod mit, még egy engedély nélküli szaloncukrot engedélyezek magunknak, mielőtt visszamész a szobádba.

Tomi egy nagy öleléssel búcsúzott mamájától. Hálás volt a régi történetekért, Aprólék biztonságos helyéért, na meg az édességért is.

 

Gyöngyösvári Mara, amatőr meseíró

Varga Mária Gyöngyi nyugdíjas tanítónő vagyok. Hét éve kezdtem mesés történeteket írni, melyek az alsó tagozatosoknak szólnak. Negyven éven keresztül tanítottam 6-10 éves gyerekeket. A tőlük hallott sok kedves történet, az együtt átélt élmények inspirálták írásaimat. Magánkiadásban adtam ki három gyermekkönyvemet, melyek a gyerekek és az állatok barátságáról szólnak. Főszereplőik: Balambér nyuszi, Vöric cica...