Gerzson hazatalál

Gerzson hazatalál.

– Maradj csenben, Picikém! – kérte az őzmama a gidáját. – Mintha valaki sírna a közelünkben… – forgatta a fejét és fülelt az őz.

A Locsi-patak partján legelésző őzikék egyre erősebben hallották a síró, mekegő hangokat. Óvatos, lassú léptekkel közelítettek a hang irányába, a repceföld felé. Örzse, az őzanyu megnyugodva látta, hogy egy apró, fehér állatkölyök fekszik a sárga virágok között. Azt is látta, hogy nem kell félnie tőle, ezért megszólította:

– Ki vagy te? Hogy kerültél ide? Ilyen állattal még nem találkoztam.

A megszeppent kecskegida bátortalanul mekegte el válaszait:

– Én Gerzson vagyok, a kiskecske, és nem tudok visszamennyi az anyukámhoz. Olyan sokat futottam, hogy elfáradtam. Meg félek is, hogy sosem találok vissza a családomhoz.

– De hát miért mentél el tőlük? – tudakolta Örzse.

– A patak partján legeltünk, amikor megláttam ezt a sok szép sárga virágot. Meg akartam kóstolni őket, ezért elszöktem anyától. Itt aztán mindenféle döngicsélő, röpködő apróságokat kergettem… jó játék volt. Sajnos nem is látok ki a virágok közül, így aztán nem tudom merre induljak – sírdogált a kecskegida.

– Ha nem tudsz hazamenni, eljöhetsz velünk az erdőbe. Lehetnénk jóbarátok – javasolta Pici, az őzgida.

– Picikém, ő nem jöhet velünk. Valahogy haza kell jutnia, mert a szülei nagyon szomorúak lesznek. Én már hallottam arról, hogy vannak olyan állatok, akik a kétlábú közelében élnek, biztos Gerzson is közéjük tartozik.

– Az én kétlábúmnak, Gazda a neve, és szokott nekem finom szénát adni – mesélte Gerzson.

– Tudod, mit, kiskecske?! Megkérdezzük az ismerőseinket. Hátha tudnak neked segíteni – vigasztalta Örzse a kecskegidát.

Az őz hívó hangjára egyre több kisállat gyülekezett a repceföld szélén: foglyok, fácánok, mezei nyulak, ürgék. Kíváncsian figyelték a fehér szőrű kiskecskét, de nem volt ismerős senkinek. Mindenki kedvesen csipogott, makogott valamit Gerzsonnak, így a sírdogálás abbamaradt. Az ugrándozó mezei nyuszik meghozták a kecskegida játékos kedvét is.

– Fogócskázzunk! Leszek én a fogó – javasolta Gerzson.

Ezek a mezei állatok nem tudták, hogy hogyan kell fogócskázni, de hamar megértették a játék lényegét. Ahányan csak voltak, annyifelé szaladtak. Gerzson hirtelen nem is tudta, merre induljon. Végül is az egyik szürke nyuszit kezdte üldözni. Nem volt könnyű dolga, mert a nyuszi rendkívül gyors volt, egyenesen a patak menti rét irányába szaladt el. Ahogy elhagyta a repceföldet, egyre ismerősebbnek tűnt Gerzsonnak a táj. Sőt ismerős hangokat is hallott, a Gazda hívogatta őt hangos kiáltozással, meg az anyukája keserves mekegését is felismerte. Nem is törődött tovább a futó nyuszival, egyenesen a Gazda irányába szaladt.

– Na csakhogy előkerültél, te csavargó Gerzson! – örvendezett a Gazda, és a kecskemama hangja is elégedettre váltott, ahogy meglátta elkóborolt gidáját.

– Látom, hogy a repcében csatangoltál! – kezdte tisztogatni Gerzsont a gazdája.

A sok sárga virágtól és a szőrére tapadt virágportól megszabadított kecskegida elégedetten lépegetett anyukája mellett a falu irányába. Otthon aztán hosszasan mekegte el a családjának, hogy miféle állatokkal ismerkedett meg a mai napon. Legszívesebben Örzsére, az őzmamára emlékezett meg Picire, a kis pettyes őzgidára, akik olyan kedvesen vigasztalták a repceföldön.