BALAMBÉR VAKÁCIÓJA_16. Segítség, elvesztem!

BALAMBÉR VAKÁCIÓJA_16. Segítség, elvesztem!.

16. Segítség, elvesztem!

Másnap, reggeli után már meg is jelent nálunk Géza bátyám a lányával és a két unokahúgommal. Csinosak voltak a lányok az új lila és rózsaszín hámjukban. Erika elmesélte, hogy este gyakorolták a sétálást, és jól tűrték az új felszerelésüket a nyuszilányok. Papáék megbeszélték Erikával, hogy a kertünk végében levő rétre vihetnek minket sétálni. Velünk tartott a szomszédból Reni és Lackó is. Lackót külön kérte papa, hogy vigyázzon a kisebb gyerekekre és ránk.

Egy darabig a házak előtti járdán sétálgattunk. Aztán egyszer csak elfogyott a járda, és egy földútra tértünk át. Ez az út vezetett a zöld rétre, ami az úticélunk volt. Az út mentén csodás illatfelhőt árasztó, lila virágok hajladoztak hosszú szárukon.

– Tudod, Peti, ezt úgy hívják, hogy levendulás. Nemsokára aratják a levendulát, amit majd elvisznek Pannonhalmára, ott fogják feldolgozni. Mindenféle illatszert készítenek ott belőle – magyarázta Erika a gazdámnak.

Peti persze tudta, hogy ez a növény a levendula, hiszen a mi parkunkban is van ilyen. Most már értem, miért volt olyan ismerős ott az az illat, akkor, amikor Lívit és Laurát sétáltattam. A szülőfalumra emlékeztetett az a levendulafelhő! Ahogy a pesti levendulásban, úgy itt is kedvem támadt egy kis szaladgálásra. Az unokatestvéreimnek is tetszett az ötletem, közöltem Petivel, hogy szabadítson meg a póráztól. A lányok ugyanezt jelezték Erikának. Szerencsére mindkét gyerek értette a nyelvünket, így pillanatok alatt szabadok voltunk. Irány a levendulabokrok közé! Fogócskázni kezdtünk, először én voltam a fogó. Hamar el is kaptam Rezedát. Ő egy kis futás után megfogta Pitypangot, aki engem kezdett üldözni. Úgy láttam, hogy kettőjük közül ő a gyorsabb, ezért sebesebben kezdtem futni. Egy idő után éreztem, hogy túljártam a fogó eszén, meg azt is éreztem, hogy nagyon egyedül vagyok. Nem hallottam a gyerekeket és a nyuszilányok hangját sem. Arra viszont a nagy sietség miatt nem emlékeztem, hogy merről futottam, vagyis merre kéne fordulnom, hogy visszataláljak Petiékhez. Valahonnan nagyon messziről hallatszott egy kiáltás:

– Lányok, ide hozzám! Hát Balambér…

A méhecskék olyan hangosan döngicséltek a virágok körül, hogy elnyomták a távoli gyerekhangokat. Most mi lesz velem? Akármerre tekergettem a nyakam, mindenütt csak a lila virágok. Már nem is volt olyan bódító ez az illat, inkább ijesztőnek tűnt ez a levendularengeteg. Fánimra és a finom esti szénámra gondoltam, de ettől csak még szomorúbb lettem. Mi lesz velem, ha sohasem találnak meg Petiék? A parkbeli mókus jutott eszembe. Lehet, hogy ő is így vesztette el a gazdáját?

Aztán egyre ijesztőbb gondolataim támadtak. Eszembe jutott, amit egyszer Peti és Zsolti beszélgetéséből elcsíptem. Valami kóbor kutyákról, ragadozó madarakról, vadászokról beszéltek, akik a nyulak életére törnek… Ettől még jobban megijedtem, félelmemben szinte földbe gyökereztek a mancsaim. Aztán lassan kezdtem megnyugodni és a gondolataim is tisztultak. Most kell használnom az eszemet, amit a két év iskolázás alatt szereztem Peti mellett. Rájöttem, hogy akkor teszek a legjobban, ha egyhelyben maradok, hiszen, ha tovább futok, csak egyre messzebbre kerülhetek a többiektől. A nagy gondolkodásban arra is rájöttem, hogy egyre éhesebb vagyok. Körülnézve láttam, hogy a levendulák alsó levelei egészen megszáradtak, hasonlítottak a kedvenc csemegémre, a szénára. Lesz, ami lesz, én megkóstolom! Fúj, ez nem finom! Hiába olyan szép és illatos, az íze nem tetszett. Így hát tovább éheztem. A fejem fölött egyre több méhecske döngicsélt, meg szebbnél szebb pillangók. Ahogy fölfelé bámészkodtam, mást is észrevettem. A magasban körbe-körberepült egy nagy madár. Nem hasonlított Gyurira, meg a többi madárra sem, akiket ismerek, így nem lehet más, mint az a ragadós vagy ragadozós madár, akiről egyszer Peti és a barátja beszéltek. Akkor viszont az életemet kell mentenem, mert itt nincs ketrec, meg odú, ahová elbújhatnék. Gyorsan megkerestem a legsűrűbb levendulabokrot, és egészen picire összegömbölyödve bebújtam a sűrű virágszálak alá. A nagy csendet egy halk kaparászó hang törte meg. Körülpislogtam, a hátam mögött emelkedni kezdett a föld. Ez meg mi lehet? Ahogy egyre följebb emelkedett a kupac, egy kis szürke buksi fej bukkant elő, erősen pislogott, majd megszólított.

– Hát te ki vagy? Én Valter vagyok, a vakond. Hogy kerültél ide? Hasonlítasz a mezei nyulakra, de valahogy mégis másként nézel ki. Igaz, hogy most nincs nálam a szemüvegem…

Rögtön bemutatkoztam, azt is elmondtam, hogy a papámék a faluban laknak, és most elvesztem, azért vagyok ilyen bánatos. Meg ott fenn köröz valami veszélyes madár, akitől nagyon félek. Megnyugtatott, hogy a madár már elrepült, vagyis elbújásból jól vizsgáztam. A nagyszülőket is ismerte, mondta, hogy nemrég dolgozott a kertjükben. Sajnos nem tudta merre induljak hazafelé, mivel ő csak a föld alatt tud tájékozódni. Valter emlékeztetett Döncire, akivel együtt tartottuk Peti iskolájában a környezetórát, csak a színe volt más. Mivel Döncivel jó cimborák lettünk, Valter is kedvemre való kis jószágnak tűnt. Elmeséltem neki, hogy kerültem Nyúlról Pestre, aztán Pestről Nyúlra. Ő pedig a földalatti életről mesélt sok új dolgot. Ezeket talán még Peti és a szülei sem tudják. De majd én megtanítom nekik, hogy élnek a vakondok. Ahogy társalogtunk, egyre erősödő morgást és szuszogást hallottunk, ami felénk közelített. Valter gyorsan elköszönt tőlem, mondta, hogy lejárt az ebédideje, vissza kell mennie dolgozni. Megint magam maradtam a közelítő morgó hanggal. De mintha ismerős lenne nekem ez a hang! Aztán még ismerősebb hangra lettem figyelmes:

– Keresd, Totó, keresd! De hiszen ez Vince papa. Megmenekültem!

Már csak észre kellett vetetni magam. Mellső mancsaimmal ügyesen mozgatni kezdtem a levendulákat. Mivel szellő sem mozdult, papának rögtön feltűnt ez a mozgás. A következő pillanatban hangosan kiabálta:

– Megvan, megvan, semmi baja!

Azzal már fel is emelt magához, még mielőtt Totó tette volna velem ezt.

– Petikém, erről a történetről inkább hallgassunk! Jobb, ha Teri mama nem értesül róla, a szüleidről már ne is beszéljünk…