Csibém

Csibém.

                  Egy kislány guggolt a fűben, nézte a tyúkanyót, amint a tojásokon ül. Szépen sütött a nap. Az esti locsolásoknak köszönhetően zöldellt és illatozott a kert.

            – Mikor kel már ki az én csibém a tojásból? – kérdezte a gyerek a tyúkocskát.

– Légy türelmes, nem sokára megreped a tojáshéj, és kibújik rajta egy sárga tollú kis csoda. – válaszolt az anyukája, aki éppen akkor érkezett meg a boltból.

– Gyere be, hoztam friss kiflit, tejet, reggelizzünk meg – folytatta.

A kislány engedelmesen felállt, vetett még egy pillantást tyúkanyóra, de ő úgy nézett rá, mintha nem értene semmit sem az emberi beszédből. A cseresznye piroslott a faágon, távolabb nagy meggyszemek éretten mosolyogtak. A gyerek szedett belőlük néhány szemet és bevitte a házba.

– Végre békén hagynak! – lélegzett fel a kotlós. Nem szerette, ha sürgetik, ő is nagyon várta már hogy a tojáshéj lehulljon a kicsinyeiről, és végre mehessen szabadon kapirgálni.

– Nem sokáig tart már az egy helyben ücsörgés! – vigasztalta a kakas, aki színes tollazatával büszkén masírozott a párja felé.

Éppen jókor érkezett, mert halkan bár, de tisztán hallatszott, ahogy az egyik tojás repedezni kezd.  

– A kislány annyira várta, hogy kikeljen az első fiókánk, és éppen most nincs itt! – sajnálkozott Tyúkanyó.

Ebben a pillanatban, mint a szélvész, ott termett a gyerek. Két hosszú barna copfja csak úgy repkedett utána, piros szoknyája libbent, kiscipője csusszant a füvön, és már ült is le a költőhely elé. Éppen jókor, mert selymes csipogás hangzott a repedező tojásból.

– Itt vagyok, jövök, mindjárt találkozunk! – mondta a kiscsibe, de nem értette senki őt. Kisvártatva megjelent. Puha, sárga tolla, pici csőre és csodálkozó, apró szemei ámulatba ejtették a kislányt.

– Csibém, végre, hogy láthatlak! – kiáltotta a kislány, és tenyerébe fogta a kicsikét.

– Ezentúl mindig velem leszel! – mondta, és beszaladt vele a házba.

– Nahát, elvitte a gyerekünket! – háborodott fel Tyúkanyó, de nem mozdulhatott, mert a többi tojását melegen kellett tartani.

– Hozd vissza a csibénket! – szólt a kakashoz, aki zavartan kapirgált mellette.

– Igen, hozom már! – ígérte a kakas, és bemasírozott a házba. Ott látta, amint az egész család csodálja az ő kis csibéjét.

– Elég már! A csibének az anyja mellett a helye! – kukorékolta.

– Add vissza a csibét a szüleinek! – szólt Apa a kislányra.

– Ez az én csibém! – ellenkezett a gyerek. Aztán látva, hogy az apukája komolyan beszél, visszavitte a kertbe és letette Tyúkanyó elé.  Kakasapa nagy kukorékolások közepette kivonult a házból, majd elégedetten a párja mellé állt, és megnyugodva folytatta a kapirgálást.

Reggeli után Anya szólt a gyereknek, hogy mindjárt indulnak az óvodába. Ő nem szeretett volna sokáig távol maradni a kiscsibétől, ezért visszament a kertbe és a zsebébe dugta őt.

– Megint sötétben kell lennem! – gondolta a kiscsibe, de nem tudta, hogy működnek a dolgok, gondolta, ez a világ rendje. Elcsendesült, aztán elaludt a jó meleg zsebben, ami a kislány piros szoknyáját díszítette. Odaértek az óvodához, Anya elbúcsúzott és a gyerek bement a terembe. A többiek már várták őt.

– Képzeljétek, megszületett a Csibém! – újságolta.

– Tényleg? Hogy néz ki? Volt már a kezedben? – kérdezték a gyerekek.

– Persze. Itt van nálam, beletettem a zsebembe és elhoztam otthonról! – mondta a kislány, azzal előhúzta szegény csibét, aki ijedten pislogott a sok óvodásra, akik körülvették őt.

– Hol van az anyukám? Hol a kert ahol születtem? Szomjas vagyok! – csipogta megrémülve.

Ekkor azonban Anya lépett be a terem ajtaján. Kezében tartotta a cserecipőt, amit a kocsiban felejtettek. Visszaszaladt, hogy odaadja a gyerekének. Az óvó nénit kereste, aki éppen egy másik szülővel tárgyalt. Szétnézett, és meglátta a kis sárga újszülött csibét a gyerekek gyűrűjében, ekkor nagyon meglepődött.

– Hogy kerül ide a kiscsibe? – kérdezte a kislányt.

– Az én csibém, ezért gondoltam, hogy magammal hozom, megmutatom a többieknek is – felelt a kislány.

– Ő még nagyon kicsi. A szülei mellett a helye. Egyébként sem lehet behozni az óvodába. Add ide nekem, hazaviszem. Gyerekek, délután gyertek el hozzánk, és megnézhetitek őt nálunk! – mondta Anya. Fogta a rémült pelyhes tollút, elnézést kért az óvó nénitől és már sietett vele hazafelé. Otthon a Tyúkanyó és a Kakasapa már összevissza keresték a csemetéjüket. Mikor Anya letette elébük, megkönnyebbültek.

Délutánra kibújt még két csibe. Mikor a kislány csoportja megérkezett, már három pelyhes kiscsibe is ott csetlett-botlott az udvaron.

– Csibém, hol vagy? – kérdezte a gyerek. Az elsőszülött kiscsibe szedte a lábát Tyúkanyó felé, attól félt, hogy megint beleteszi a gyerek a sötét zsebébe és elviszi innen.

– Látod, fél tőled. Attól, hogy a te csibéd, még nem csinálhatsz vele azt, amit akarsz. Úgy kell bánnod vele, ahogy az neki is jó – mondta Anya.

– Csibém, ne szaladj előlem! Nem viszlek el többet az oviba! Itt vannak a barátaim, gyere ide, be szeretnélek mutatni nekik! – szólt utána a kislány.

– Nyugodtan odamehetsz! – mondta Tyúkanyó.

A kiscsibe bizonytalan léptekkel közeledett. Aztán egyre bátrabb lett, mikor látta, hogy a sok gyerek mosolyogva beszél hozzá.

– Milyen édes! Máskor is eljövünk megnézni! – mondták.

Anya hozott ki a kertbe egy tálca süteményt, ami nagyon gyorsan elfogyott. Egy kicsit még játszottak a kertben, aztán mindenki hazament, mert várta őket a vacsora otthon.

            – Kislányom, bármikor meghívhatod a barátaidat, de ne vidd el a csibét itthonról többet! – kérte Anya, mikor mindenki elment.

– Rendben van, értem. Majd vigyázok, hogy mindig olyat tegyek, ami neki is jó. Így marad mindig az én csibém, aki nem menekül előlem el. – felelt a kislány. Csibe hallotta ezt, és szedte apró kis lábait, hogy a gyerek közelébe érjen.  Ő lehajolt érte, tenyerébe fogta, megsimogatta a pelyhes kis tollat, majd odavitte Tyúkanyóhoz.

– Tessék, itt a kiscsibéd, aludjatok jól! – mondta, majd letette mellé.