Barion Pixel

Kavicsemberek


       
            A tengerpart nyáron zsúfolásig megtelt. Az ezerszínű víz vonzotta az embereket, a hűsítő hullámokban sokan kipihenték a városi élet fárasztó hónapjait.
            A homok forró volt és puhán idomult a gyerekek talpához. Jó volt ...

Kép forrása: pixabay.com

       

            A tengerpart nyáron zsúfolásig megtelt. Az ezerszínű víz vonzotta az embereket, a hűsítő hullámokban sokan kipihenték a városi élet fárasztó hónapjait.

            A homok forró volt és puhán idomult a gyerekek talpához. Jó volt mezítláb járni, Anya azt mondta, hogy ez olyan, mintha masszíroznák őket. Mikor még nem tűzött a nap a kora reggeli órákban, akkor homokvárat építettek, és hoztak vizet az árkokba. Olykor sétálgattak is a strand távolabbi csücske felé, ahol nagyon kevesen jártak, mert ott már papucsot kellett felvenni. Ezen a részen rengeteg kavics hevert a földön és nem lehetett mezítláb járni.

A két kisfiú igyekezett előre, a kavicsos rész felé. Ők nagyon szerették ezek különböző formáit nézegetni, rakosgatni, egyet-egyet eltenni belőlük a kis homokozó vödörbe.

– Nézd, ez milyen szép sima! – mutatta az egyiket a nagyobb gyerek az öccsének.

– Aha, látom. Ezt nézd, milyen érdekes az alakja! Mint egy hal, úgy néz ki! – mondta a kisebb egy másikra.

Szedték, szedegették, a különböző formákat gyűjtögették, ha találtak valamelyikben egy-egy laza színes vonalat, azt külön rakták.

– Merre vagytok fiúk? – jött utánuk az Apukájuk.

– Ó, mennyi kavicsot gyűjtöttetek! – hallották Anya hangját. Mindkét szülő ott állt már a hátuk mögött és csodálták a szép kis köveket.

– Menjünk, szedjük össze a holminkat, indulunk a szállodába! – mondta Anya.

Elindultak mind a négyen visszafelé.

– Végre, elmentek! – szólalt meg egy zörgő hang. A kisebbik fiú hátrafordult. Nem, nincs ott senki, nem hallhatott semmit, csak a tenger morajlott – gondolta. Ment tovább a szüleivel.

Mikor már nyomukat sem lehetett látni, az előbbi hang ismét megszólalt:

– Azt hiszem, meghallott engem. Vissza is nézett, de nem gondolta, hogy én, a kavics szólaltam meg. Ha nem jönnek értük a szüleik, akkor a házunk egész kerítését összeszedik!– zsörtölődött.

– Hallgass már! Tudod, hogy neki fogalma sincs arról, hogy mi minden este megújulunk. Pihenj inkább, mindjárt lemegy a nap és kezdhetjük felépíteni a házainkat! – intette le egy idősebb kavics. Valóban, hamarosan narancsszínben úszott az egész környék, és a végtelen vízbe lassan lebukott az izzó napkorong.

– Gyerünk, kezdjük a munkát! – hangzott a kiáltás.

A kis és nagy kavicsok sok-sok koccanással embereket formáltak magukból. A művelet rutinosan, gyorsan zajlott, hiszen esténként mindig ezzel kezdték az életüket.  A kavicsemberek aztán irányították a többi kavicsot, akik házakká, kertekké formálódtak. Gördülékenyen történt az átalakulás, volt elég gyakorlatuk, idejük pedig nagyon kevés. Mikor álltak az épületek, akkor mindenki bevonult a saját otthonába, a kavics családok végre ettek– ittak, beszélgettek. Hirtelen feltámadt a szél, eső verte a tenger felszínét, de ők nem áztak, nem fáztak. Kimosták ruháikat, hogy másnap azt magukra öltve, ismét hófehéren, csillogóan pihenhessenek a parton. Egyik– másik ruha szürke csíkja épp csak arra szolgált, hogy még jobban kiemelje a többi rész fehér színét. Mikor elállt az eső, kiültek a kertjeikbe és a hold fényénél, no meg a kerti lámpáknál elolvasták az aznapi újságokat, megvitatták a híreket. Az újságokban mindig találtak egy-egy mesét, azokat elmondták a kicsiknek. Mialatt a szállodákban mindenki megpihent, a tengerparton a kavicsemberek zavartalanul élték az életüket.

Az ágyon fekve a kisfiú fejében egyre csak az a különös hang járt, amit hallott a parton kavicsszedés után. Nem hagyta nyugodni. Ezért hajnalban, mikor épp kezdett világosodni, felkelt és nekiindult megkeresni a hang tulajdonosát. Hamarosan véget ért a part homokos része, és rátalált Kavicsvárosra. Ámulva nézte, ahogy a sok szép kavics átrendeződött házakká, kerítéssé. Hát még mikor a kavicsembereket meglátta! Nagyra nyílt a szeme! Figyelte, ahogyan jönnek-mennek, sütnek-főznek a kertekben. Már a reggelit készítették, hiszen hamarosan visszafekszenek a víz mellé. A kisfiú hazaszaladt.

– Anya, Apa, gyertek, mutatok valamit! – kiáltotta. A testvérét felköltötte, fogta a kavicsokkal telt kisvödröt, és elindult visszafelé. A szülei és a bátyja kíváncsian követték.

–  Nézzétek, arra! – mutatott Kavicsváros irányába.

– Nézzük, nézzük, de azt látjuk, amit tegnap! – mondta Apa.

A kisfiú elképedt. A kavicsok szerteszét szóródva némán, fehéren csillogóan ugyanúgy feküdtek a parton, mint előző nap.

– Kavicsemberek, merre vagytok? – kiáltotta. Néma csend volt a válasz.

– Én tényleg láttam őket! Éltek, mozogtak, bundáskenyeret sütöttek és megették a kertjükben! – bizonygatta.

– Ugye te elhiszed? – kérdezte reménykedve a bátyját.

– Hát persze! – felelt a kisfiú.

– Gyertek, üljünk le egy kicsit, annyira szép a napfelkelte! – mondta Anya.

– Nézzük meg, ha már ilyen korán keltünk! – mosolygott Apa.

Csendesen csodálták a pompás színeket az égbolton, a vízen. Mindannyian hálásak voltak, hogy a kisfiú kihívta ide őket, hiszen csodát láttak. A tengerparti napfelkelte csodáját.

            Elkezdődött az új nap, tele reménnyel és hittel. Felálltak, elindultak reggelizni. A kisfiú lóbálta a kezében a kicsi vödröt, tele kaviccsal. Akkor hallott egy zörgő hangot:

– A kerítésem darabjait itt hagyhatnád! – szólt valaki.

– Hallottátok? – kérdezte.

– Nem, felelték a szülei. Mit kellett volna hallani?

A bátyja azonban így szólt:

– Ne cipeld azokat a kavicsokat, öntsd ki a vödörből!

A kisfiú engedelmeskedett. Nem szólt a két gyerek semmit, de tudták, hogy lett egy közös titkuk. Kavicsváros és kavicsemberek létezésének titka.

 

Kovácsné Demeter Monika Iringó, meseíró

PRÉMIUM Kovácsné Demeter Monika Iringó Prémium tag

Debrecenben születtem. Itt érettségiztem a Tóth Árpád Gimnáziumban, itt végeztem okleveles vegyészként a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A BIOGAL- TEVA Gyógyszergyárban 40 évig dolgoztam gyógyszerfejlesztőként. Két fiam és négy unokám van. Gyerekkorom óta szeretek történeteket írni. A meseírást 2023-ban kezdtem, és ez új utat nyitott az életemben. Remélem, akik olvassák a meséimet, azoknak örömöt szerzek, mert akk...

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!



Sütibeállítások