Csipike és Tubika

Csipike és Tubika.

Édesanyám már gyerekkorában is nagyon szerette a madarakat. Tanyán éltek a húgával és az anyukájukkal. Az apukájuk elveszett a háborúban, így aztán csak hárman voltak egymásnak.

Vasárnaponként, amikor az  anyukájuk ráért, kiültek az udvaron álló hatalmas diófa alá és énekeltek. Azután, amikor az édesanyjuk elment a városba és  csak ketten maradtak a tanyán a  húgával, anyukám kihasználta a lehetőséget, létrát támasztott a kis parasztház  oldalához és felmászott a tetőre.  Az elvékonyodott cserepek a súlyát már nem nagyon bírták el, de ezzel bizony nem törődött, mert felfedezte, hogy a tető alatt búbosbanka fészkel. Szeretett volna egy kismadarat kivenni a fészekből,  hogy majd  ő nevelje fel.

Talán már nem is tudjátok, hogy milyen szép madár ez a búbosbanka. És nem is olyan kicsi. Így azután, amikor anyukám betuszkolta a kezét a cserép alá, az anyamadár jó nagyot belecsípett. Anyukám fájdalmában kirántotta a kezét és néhány cseréppel együtt  a puha homokra huppant. Így tanulta meg egy életre,  hogy a madarak fészkét nem szabad bántani.

Azért a madarakat továbbra is nagyon szerette és ha talált egy-egy sérült kismadarat, vagy röpképtelen fiókát, biztos, hogy felvette, hazavitte és felnevelte. Persze, azért volt olyan kismadár, amelyik végül nem nőtt meg és nem lehetett szabadon engedni, de most én két olyan madárkáról mesélek, akik majdnem egyszerre kerültek édesanyámhoz.

Tubikát az utcán találta. Szegénykének hiányzott néhány farktolla és csak vergődött az úttesten, nem tudott felszállni. Édesanyám némi ügyeskedéssel végül megfogta és bevitte a szobájába. A két macskája érdeklődve nézte  az új jövevényt. Szegény kis riadt galamb meg rémületében enni sem mert.

Édesanyám - békés egymás mellett élés érdekében -  kerített egy nagy kalitkát és abba tette a kisgalambot.  Ahogy teltek, múltak a napok a kicsi galamb egyre bátrabb lett. Jókat evett, ivott a kalitkában és néha próbálgatta a szárnyait. Ezzel aztán annyira meglepte a macskákat, hogy azok  inkább kiköltöztek a konyhába. A kisgalamb szépen lassan megszokta az új környezetet és már nem félt édesanyámtól sem.  A faroktolla is elkezdett nőni lassan.

Egyszer aztán édesanyám kivitte a ketrecet a kertbe, hogy a kisgalamb újra láthassa a napot és tudjon  csipegetni a fűből. Az udvarunkban hatalmas tuják vannak. A hatalmasra nőtt,  dús lombú bokrok az évek alatt számtalan madár szállás- és élőhelyévé váltak. Galambok, rigók, verebek lakják és bizony néha egy-egy ragadozó madár is berepül a bokrok ágai közé. Mi nem nagyon látjuk, csak a repülő tollak és a szárnycsapkodás árulkodik a dologról. Persze az is lehet, hogy macska bajsza van a ragadozónak, de a sűrű lombozat elrejti a szemünk elől a riadalom okozóját.

Egyik nap - talán éppen egy ilyen látogatás után -  a tuja sor alján találtunk egy kicsi kis rigót. Még nagyon aprócska fióka volt. Repülni nem is  tudott, csak csipogott, csipogott megállás nélkül. Nem akartuk bevinni, mert azt olvastuk, hogy a szülők etetik  a fiókát még azután is, amikor  már kivergődik a fészekből. Egész nap figyeltük, de ehhez sajnos nem jöttek a rigó szülők.

A fióka csak csipogott és csipogott, egyfolytában. Egyre jobban féltettük, hogy egy arra járó macska elkapja, úgyhogy este édesanyám őt is megfogta és bevitte a szobájába. Úgy döntött, hogy bemutatja a kis galambnak, hátha jól ellesznek együtt a kalitkában. A bemutatkozás jól sikerült.  Úgy tűnt, hogy egyinek sincs  kifogása a másik ellen, így hát a rigó fiókát is berakta a nagy kalitkába. A galamb tovább eszegetett, de a kicsi rigó egyre csak csipákolt. Neki nem volt jó a mag, amit a galambnak adtunk. De hát honnan vegyünk neki gilisztát? Nem volt mit tenni, este, nem túl lelkesen, lámpafénynél kezdtünk ásni a kertben, giliszták után kutatva.  

Amikor már volt elég, szemöldökcsipesszel próbáltuk a giliszta darabokat a csőrébe tenni. A kis falánk rigó hamar rájött, hogy ha elég sokat csipog, akkor elég sok gilisztát tuszkolunk a csőrébe. Később, ahogy meglátott valamelyikünket, már csipogott is. El is neveztük Csipikének. Persze, ha már a kicsi rigónak nevet adtunk, a  galambot is el kellett neveznük valahogy. Így lett a galamb neve Tubika. Csipike és Tubika szépen elvoltak együtt a kalitkában, bent a szobában és ha jó idő volt, a ketrecben kint az udvaron.

Ahogy teltek-múltak a napok, Tubika faroktolla szépen kinőtt és Csipike is egyre inkább kezdett hasonlítani a kerben ugráló, repkedő kis barna tojókhoz. Elhatároztuk, hogy elengedjük őket. Először Tubikát engedtük szabadon, de látszott, hogy még nem repül túl jól, ezért muszáj volt újra megfogni. Nem is volt nagyon nehéz. Mintha érezte volna, hogy még nagyobb biztonságban van a kalitkában, mint szabadon.

Végül, nyár közepére úgy látszott, hogy mindketten elég erősek és ügyesek, ahhoz, hogy visszakapják a szabadságukat. Egy nap az udvari ketrec ajtaját nyitva hagytuk és figyeltük, hogy mi lesz. Először Csipike bátorkodott ki, de nem ment messzire.  Csak ült a ketrec tetején és mintha hívta volna a barátját.

- Gyere Tubi, ne félj!

Aztán Tubika is felbátorodott és kilépett a ketrecből. Kis ideig még együtt ültek a ketrec tetején és nézelődtek. Ízlelgették a szabadságot, de nem igazán tudták eldönteni, hogy mit is kezdjenek vele. Végül azután mégis felbátorodtak és Csipike egyenesen a legközlebbi tujabokorhoz röppent, Tubika meg felszállt az udvarunkban a diófára, onnan meg a házunk tetejére. 

Azt nem tudjuk, hogy őket látjuk, halljuk-e azóta, mert nagyon sok madár jár hozzán a kietett eleségért, de Édesanyám meggyőződése, hogy az a galamb, amelyik olyan  nagyon közel repül hozzá, amikor kikészíti a napraforgó magot az etetőbe,  az  biztosan Tubika. És az a kis barna rigócska, amelyik olyan nagyon hangosan csipog a tujánk rejtekéből,  amikor mazsolát tesz ki tányérkába, az Csipike.