Csipike és Tubika


https://gabicsabi.hu
Édesanyám már gyerekkorában is nagyon szerette a madarakat. Tanyán éltek a húgával és az anyukájukkal. Az apukájuk elveszett a háborúban, így aztán csak hárman voltak egymásnak.
Vasárnaponként, amikor az  anyukájuk ráért,  kiültek az udvaron álló hatalm...

Kép forrása: flickr.com

Édesanyám már gyerekkorában is nagyon szerette a madarakat. Tanyán éltek a húgával és az anyukájukkal. Az apukájuk elveszett a háborúban, így aztán csak hárman voltak egymásnak.

Vasárnaponként, amikor az  anyukájuk ráért,  kiültek az udvaron álló hatalmas diófa alá és énekeltek. Azután, amikor az édesanyjuk elment a városba és  csak ketten maradtak a tanyán a  húgával, anyukám kihasználta a lehetőséget, létrát támasztott a kis parasztház  oldalához és felmászott a tetőre.  Az elvékonyodott cserepek a súlyát már nem nagyon bírták el,  de ezzel nemtörődött,  mert felfedezte, hogy a tető alatt Búbosbanka fészkel. Szeretett volna egy kismadarat kivenni a fészekből,  hogy majd  ő nevelje fel.

Talán már nem is tudjátok, hogy milyen szép madár ez a Búbosbanka. És nem is olyan kicsi. Így azután, amikor anyukám betuszkolta a kezét a cserép alá, az anyamadár  jó nagyot belecsípett. Anyukám fájdalmában kirántotta a kezét és néhány cseréppel együtt  a puha homokra huppant. Így tanulta meg egy életre,  hogy a madarak fészkét nem szabad bántani.

Azért a madarakat továbbra is nagyon szerette és ha talált egy-egy  sérült kismadarat, vagy röpképtelen fiókát, biztos, hogy felvette, hazavitte és felnevelte. Persze, azért volt olyan kismadár, amelyik végül nem nőtt meg és nem lehetett szabadon engedni, de most én két olyan madárkáról mesélek, akik majdnem egyszerre kerültek Édesanyámhoz.

Tubikát az utcán találta. Szegénykének hiányzott néhány farktolla és csak vergődött az úttesten, nem tudott felszállni. Édesanyám némi ügyeskedéssel végül megfogta és bevitte a szobájába. A  két macskája érdeklődve nézte  az új jövevényt. Szegény kis riadt galamb meg rémületében enni sem mert.

Édesanyám -  a békés egymás mellett élés érdekében -  kerített egy nagy kalitkát és abba tette a kis galambot.  Ahogy teltek, múltak a napok a kicsi galamb  egyre bátrabb lett.  Jókat evett, ivott a kalitkában és néha próbálgatta a szárnyait. Ezzel aztán  annyira meglepte a macskákat, hogy inkább kiköltöztek a konyhába.  A kis galamb szépen lassan megszokta az új környezetet és már nem félt Édesanyámtól. A farok tolla is elkezdett nőni lassan.

Egyszer aztán Édesanyám kivitte a ketrecet a kertbe, hogy a kis galamb újra láthassa a napot és tudjon  csipegetni a fűből.  Az udvarunkban hatalmas tuják vannak. A hatalmasra nőtt,  dús lombú bokrok az évek alatt számtalan madár szállás és élőhelyévé váltak. Galambok, rigók, verebek lakják és bizony néha ragadozó madár is berepül a bokrok ágai közé. Mi nem nagyon látjuk, csak a repülő tollak és a szárnycsapkodás árulkodik a dologról.

Egyik nap, talán éppen egy ilyen látogatás után,  az egyik hatalmas tuja alján találtunk egy kicsi kis rigót. Még nagyon aprócska fióka volt. Repülni nem is  tudott, csak csipogott, csipogott megállás nélkül.  Nem akartuk bevinni, mert azt olvastuk, hogy a szülők etetik még  a fiókát, azután is, amikor  már kivergődik a fészekből, de hiába figyeltük, ehhez sajnos nem jöttek a rigó  szülők.

A fióka csak csipogott és csipogott. Nagyon féltettük, hogy egy arra járó macska elkapja,  úgyhogy este Édesanyám megfogta és bevitte a szobába. De mi legyen vele? Hova tegye? Végül úgy döntött, hogy bemutatja a kis galambnak. Úgy tűnt, hogy egyinek sincs  kifogása a másik ellen, így hát a rigó fiókát is berakta  a nagy kalitkába.  A galamb tovább eszegetett, de a kicsi rigó egyre csak csipákolt. Neki nem volt jó a mag, amit a galambnak adtunk.  De hát honnan vegyünk neki gilisztát? Nem volt mit tenni, este,  lámpafénynél kezdtünk ásni a kertben, gilisztát keresni.  

Amikor már volt elég, szemöldökcsipesszel próbáltuk a giliszta darabokat  a csőrébe tenni. A  kis falánk  rigó hamar rájött, hogy ha elég sokat csipog, akkor elég sok gilisztát tuszkolunk a csőrébe.  Később, ahogy meglátott valamelyikünket, már csipogott is. El is neveztük Csipikének.   Persze,  ha már a kicsi rigónak nevet adtunk, a  galambot is el kellett neveznük.  Így lett a galamb neve Tubika.  Csipike és Tubika szépen elvoltak  együtt a kalitkában bent a szobában és ha jó idő volt, a ketrecben kint az udvaron.

Ahogy teltek-múltak a napok, Tubika faroktolla szépen kinőtt és Csipike is egyre inkább kezdett hasonlítani a kerben ugráló, repkedő rigókhoz. Elhatároztuk, hogy elengedjük őket.  Először Tubikát engedtük szabadon, de látszott, hogy még nem repül túl jól, ezért muszáj volt újra megfogni. Nem is volt  nagyon  nehéz. Mintha érezte volna, hogy még nagyobb biztonságban van a kalitkában, mint szabadon.

Végül, nyár közepére úgy látszott, hogy mindketten elég erősek és ügyesek, ahhoz, hogy visszakapják a szabadságukat. Egy nap az udvari ketrec ajtaját nyitva hagytuk és figyeltük, hogy mi lesz. Először Csipike bátorkodott ki, de nem ment messzire.  Csak ült a ketrec tetején és mintha hívta volna a barátját. Gyere Tubi, ne félj!

Aztán Tubika is felbátorodott és kilépett a ketrecből. Kis ideig még együtt ültek a ketrec tetején és nézelődtek. Ízlelgették a szabadságot, de nem igazán tudták eldönteni, hogy mit is kellene kezdeniük vele. Végül azután mégis csak  felbátorodtak és Csipike egyenesen a legközlebbi tujabokorhoz röppent, Tubika meg felszállt az udvarunkban a diófára, onnan meg a házunk tetejére. 

Nem tudjuk, hogy őket látjuk, halljuk-e azóta, de Édesanyám meggyőződése, hogy az a galamb, amelyik olyan  nagyon közel repül hozzá, amikor kikészíti a napraforgó magot az etetőbe,  az  biztosan Tubika. És az a kis barna tollú tojó rigócska, amelyik olyan nagyon hangosan csipog a tujánk rejtekéből,  amikor mazsolát tesz ki tányérkába, az Csipike.  

*Fülöp Sára, meseíró

Ezt a mesét írta: *Fülöp Sára meseíró

Mindig is szerettem a meséket. Gyerekkoromban nagyon sok mesét olvastam, de ahogy felnőttem, a mesék lassan elmaradtak mellőlem. Megfeledkeztem róluk. Ám egy napon, amikor a legkisebb unokámra vigyáztam és belenéztem a mélykék szemeibe, ismét előbátorkodott egy történet, amit én elkezdtem mesélni a karomban fekvő alig egy hónapos babának. Ő meg tágra nyílt csodálkozó szemekkel hallgatta a mesét, ami róla szólt. ...