Csupaszín és Szószátyár

Csupaszín és Szószátyár.

A szomszéd kertben élt egy macska,

csupaszínű volt a farka.

Arca, háta, karma, lába is,

meg még tán a bajusza is.

A kedvességnek volt a híve,

csupaszínű volt a szíve.

A kutya, a pocok, a madár,

mind szerették ezt a macskát.

Amit tenni kellett, ő tette,

csupaszínű volt a lelke.

Aztán egyszer csak lőn hirtelen,

csorba esik a hírneven.

Mert nem bírta már a papagájt,

ki csúfolta a bundáját.

Szerette a francia krémest,

hát sütött neki pár rémest.

Aztán egyfolytában kiabált,

‘muszáj volt rögzíteni hangját’. 

Oda, majd vissza lejátszotta,

a papagáj megsiratta.

Szégyellte ám a macska magát,

mikor hallotta bánatát,

így sütött megint olyan krémest,

de most aztán nem oly rémest.

Elvitte azt a papagájnak, 

aki nem hitt a macskának.

Történetem a végéhez ért,

pedig még lehet pár miért.

Nem lövöm neked le a poént,

inkább szerkessz te is mesét.

A macskáról és barátjáról,

a szószátyár papagájról,

akik megfértek jól egymással,

meg a kapcsolat bájával.

Vagy írj egy mesét a macskáról,

kit csúfoltak bundájáról,

de a mérgét nem jól kezelte,

a gúnyolódást meglépte.

Áh, ne írj ilyet, inkább szépet,

mert ezeknek cool az élet.

Énekelnek és dorombolnak,

repdesnek meg kóborolnak.

És úgy, ahogy annak lenni kell,

van, hogy nem bírják ép ésszel.

De aztán mégis megbeszélik,

hogy egyikük sem balhézik.