Dió Dézi és Tölgy Matyi

Dió Dézi és Tölgy Matyi.

Dió Dézi és Tölgy Matyi

Szép napsütéses őszi nap volt. Kicsit fújt a szél. A fák levelei már sokféle színben pompáztak. Az erdő szélén állt egy sudár magas tölgyfa. Már nagyon öreg lehetett, mert ugyan csak vastag törzzsel rendelkezett. Az ágak pedig nagyon magasra nőttek. Hogy ilyen szép magas és terebélyes fa legyen, bizony sok évnek kellett eltelni. Kicsit távolabb ettől a szép formás fától, végig az erdőszélen, kiskertek voltak. Ezeket a kerteket a kertgazdák, kerítéssel védték meg az erdőben élő állatoktól. A kerítésen belül a kertben állt egy nagyon nagy diófa.

 Ősszel a fák készülnek már a téli pihenésre. Így aztán levetik magukról a sok levelet és a megérett gyümölcsüket, termésüket.  Ezt tette a tölgy és diófa is.

 Jártatok már ősszel erdőben? Ha igen, biztosan szedtetek már ti is makkot és diót is. Nos az történt, hogy a tölgyfáról megállás nélkül potyogott a földre a fa termése a makk.

 Tudtátok? –Hogy a makk a tölgyfán terem? És ilyenkor ősszel mind lepotyog a fáról a földre. A diófa termése a dió is kezd leesni a fáról. Ami pedig a fán marad azt a gazda leveri a fáról. Aztán összegyűjti egy nagy kosárba.

Télen lesz belőle, finom diós kalács. Egy ilyen alkalommal történt, hogy Tölgy Matyi és Dió Dézi véletlenül összetalálkoztak. Ez úgy történt, mikor a sok makk már a fa alatt volt, jöttek emberek, akik gyűjtötték a makkot. Matyi morgott is magában, mert valaki mindig rá akart taposni. Alig győzte magát odébb gurítani.

 Aztán ezt mormogta. Ne taposs rám embergyerek! Friss levegőt, ha meg növök, neked én termelek! Közben a kertben a gazda is szedte a kosárba a diót. De, akadt egy makk és egy dió, aki nem akart a kosárba kerülni! Ő volt a Tölgy Matyi és a Dió Dézi.

Egyszer csak Dézi halk motyogásra lett figyelmes. Nem! -Én nem megyek a kosárba. A Diólánynak tetszett, amit hallott. Mert ő is, ugyan ezt gondolta! Átszólt a kerítésen. Én Dió Dézi vagyok! Te ki vagy? A nevem Tölgy Matyi. Te sem szeretnél a kosárba kerülni? – Kérdezte Matyi. Nem bizony! – Válaszolta Dézi. Akkor, -bújunk el! – Mondta a diólány. Ha nem találnak ránk, akkor maradhatunk a már megszokott élőhelyünkön! Az jó lenne válaszolta Matyi. Nem szeretném, ha valaki fogpiszkálóból, gyufaszálból nyakat, lábat, vagy kezet készítene nekem. Én sem kívánom, hogy kalács töltelék legyek! –Válaszolta Dézi.

 Így aztán addig fészkelődtek, míg sikerült jó mélyre ásni magukat a földbe. De még előtte elhatározták, hogy igyekezni fognak a földben jó mélyre gyökeret ereszteni. Ezután belebújtak a talajba, hogy a közelgő téli hideg ne tudjon ártani nekik. Aztán eltelt egy tél. Talán három is. Mikor a kertgazda felfigyelt a két fiatal facsemetére. Nem volt szándékában fát nevelni a kertje végében. De, ahogy látta nőni a két növényt, egyre inkább elhatározta, hogy ő bizony ott hagyja őket had, fejlődjenek szépen. Így aztán Dió Dézi és Tölgy Matyi a kertgazda két kedvenc árnyat adó fája lett.

 Az idő múlásával a diófának sok szép és finom diója lett. Jutott bőven a családnak sütött kalácsba is. A tölgyfa? – Hát annyi makkot termett, hogy a gazdának már elege lett! Ahány makk csak lepotyogott, az mind a szerszámos kisház tetejére esett. Ez viszont, jó hangos kopogással járt. Aztán jutott a makkszedőknek is bőven.

 Ugyan, Tölgy Matyi nem szeretett volna makkfigura lenni. Azonban van sok kisgyermek, akinek viszont, jó elfoglaltságot és örömet jelent a makkfigurák készítése. Ősszel, ha arra jártok, szedjetek ti is makkot! Aztán készítsetek különböző figurákat belőle. Jó szórakozást kívánok. Legyetek ügyesek és türelmesek!