Döncike, a házimalac

Döncike, a házimalac.

Felolvassa: Onodi Éva

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy kismalac, úgy hívták, hogy Döncike.

Két testvére született, de sajnos csak ő maradt életben. Zsuzsi mama egy ideig sírt, bánkódott az elvesztésük miatt, de ahogy telt- múlt az idő, enyhültek a fájdalmai. Döncike nagyon különleges és okos malacka volt. Kutyus barátaival az udvaron imádott bújócskázni. A kedvenc búvóhelye a szalma volt. Eleinte nem, de később már mindig megtalálták. Őt, ez cseppet se zavarta, hisz élvezte a játékot. Fogócskázni is nagyon szeretett, annak ellenére, hogy mindig alul maradt, hisz a kutyusok gyorsabbak voltak nála. Már a lábán is alig állott a nagy fáradtságtól, annyit futott, amikor nagy keservesen felkiáltott: uiii- uiiii… Ilyenkor abbahagyták a játékot. Nem szeretett a disznóólban lakni, csak a háziakkal a lakásban. Ha be akart menni, hangosan röfögött: röf- röf- röf, ezzel jelezte, hogy ott van az ajtó előtt. Így tett most is.

A gazda szélesre tárta az ajtót. Berobogott vaskos kis lábain, közben: uiii- uiii- uiii - mondta. Hozzádörgölőzött a gazdihoz, aki ilyenkor megsimogatta. Ő volt a kedvenc a háznál. Kurta farkincájával, vaskos sonkáival szedte a lábát, s bekuckózott a pihe- puha ágyába, a kutyák mellé. Anyukája, Zsuzsi hiába hívta: gyere Döncike! – Dehogy megyek! Még hogy disznóólban aludjak? Eszem ágában sincs!- mondta határozottan, de kedvesen. Aztán édesen elaludt. Pszt… halljátok, hogy szuszog? Lehunyt szemén látni lehetett, ahogy álmodik. Még a nyála is kicsordult közben. Egyszer csak megébredt. Hallja ám, hogy a gazdája vasvillával rakja a szalmát a lovaknak. Máris futott, szaladt, ahogy csak a picike lábacskáival bírt, közben hangosan röfögött: uiii- uiii- uiii, ezzel jelezte, hogy már ott is van. Talán még mosolygott is. Csóválta kurta farkincáját örömében, ahogy ezt a barátaitól látta.

Amikor a gazda takarmányért ment a boltba, beugrott a kocsiba, annak is a hátsó részére és lefeküdt a földre. Ha hiszitek, ha nem, még beszélni is tudott. Amikor fékezett, vagy kanyarodott az autó és valamiért nyugtalankodott Döncike, így szólt: mamma- mamma. A gazda válaszolt neki: mamma- mamma, ilyenkor mindig megnyugodott. Rozika, a háziak kislánya épp hazaért az iskolából. Megebédelt, majd leült tanulni. Az ám! Döncike úgy érezte, hogy most mellőzve van. Odasündörgött Rozika mellé, odadugta turcsi orrát a kislány füzetéhez. – Uiii- uiii- érdeklődött kíváncsian. – Én is szeretnék veled tanulni: uiii- uiii- uiii- mondta a kislánynak. Így hát ettől kezdve együtt tanult a háziak kislányával, Rozikával Döncike. Miután befejezték a tanulást pihenni ment Rozika, s vele Döncike. Nem sokkal később a kismalac unatkozni kezdett. Nagyon szeretett fürdeni. De nem ám akárhol! A fürdőszobában, a fürdőkádban, mert rajongott a habzó, langymeleg vízért. Örömében visítozott: uiii- uiii- úgy örült.

Telt-múlt az idő, eltelt egy hét, eltelt kettő, egy hónap, két hónap, egy év, két év és még mindig Döncike volt a házi kedvenc. Nem változott semmi. A malacka imádott a középpontban lenni. Élvezte, hogy kényeztetik, ajnározzák. Anyukája, Zsuzsi hiába hívta: gyere Döncike! – Dehogy megyek! Még hogy disznóólban aludjak? Eszem ágában sincs!- mondta határozottan, de kedvesen. Még mindig gyakran időzött kedvenc búvóhelyén, a szalmán. Cseppet se zavarta, azóta sem ha megtalálták, hisz élvezte a játékot. Fogócskázni is nagyon szeretett, annak ellenére, hogy mindig alul maradt, hisz a kutyusok gyorsabbak voltak nála. Addig- addig játszott, amig már a lábán is alig állott a nagy fáradtságtól. Bekéredzkedett a lakásba. Vaskos kis sonkáin rohant egyenest a fürdőszobába, ahol már szivárványszínű buborékok repkedtek a langymeleg vízben.

Utána bekuckózott a pihe- puha ágyába, a kutyák mellé. Így volt mese volt, de az is lehet, hogy igaz volt.