Dr. Füles Ühüm (Zselykamanó sorozat)

Dr. Füles Ühüm (Zselykamanó sorozat).

Zselykemanónak nagyon fárasztó napjai voltak mostanában. Ha nem utazni kellett, akkor a közeli erdőben akadt számos dolga. Még most is hihetetlenkedve rázta a fejét, amikor arra gondolt, hogy a fák ágaikkal hogyan akaszkodtak össze, cibálva egymást, de hogy még azok a gyönyörűséges vadrózsa bokrok is összeszólalkoztak egy állítólagos szépverseny miatt.

 -         Hová jutottunk? – ingatta kis fejét. - Nagyon megérdemlem a pihenést. - jelentette ki magának. Ám ebben a pillanatban elkezdett mellette táncot járni a varázskönyv. Már pedig, ha az megszólal, akkor bizony indulni kell, mert valakinek segítségre van szüksége. Rátette a kezét a könyv tetején lévő iránytűre, és halkan elmormolta a varázsigét. Hirtelen egy gyönyörű erdőben találta magát. Amerre csak a szem ellátott mindenhol plakátok hirdették, hogy a híres-neves doktor Füles Ühüm tart este előadást. Zselykének rémlett is valami, hogy hallott már ezekről a híres előadásokról, és nagyon örült, hogy most végre talán meg is tudja hallgatni. Úgy látszik a mező közepére tervezhették az előadást, mert mindenki arra felé igyekezett. Nagy volt a tolongás, lökdösődés, mindenki meg akarta szerezni a legjobb helyeket. Zselyke megpróbálta elképzelni, hogy hogyan is nézhet ki ez a nagytudású professzor. Biztosan magas, erős, szemüveget viselő kiválóság lehet. Aztán eszébe jutott, hogy valakinek kell az ő segítsége, hiszen jelzett a varázskönyv. De vajon kinek?

Egyszer csak panaszos sírás ütötte meg a fülét. Követte a hangot, és az odúban egy keservesen síró, egészen összegömbölyödött baglyot talált. Nagyon megsajnálta, és odaült mellé.

-          Hát te meg miért sírsz? - kérdezte kedvesen.

A bagoly csodálkozva nézett rá gyönyörű okos szemeivel, de nem tudott megszólalni a sírástól.

-          Mindjárt kezdődik az előadás! – próbálkozott Zselykemanó.

-          Ühüm..

-          Te nem szeretnél menni?

-          De, ühüm..

-          Elkísérjelek? – kérdezte Zselyke.

-          Ühüm, de nem tudok, nem tudok …– ismételgette.

-          Miért nem? Talán fáj a lábad vagy a szárnyad? 

-          Nem… Nincs meg a szerencsemedálom. - Majd az egyik kis zsebéből előbányászott egy  kettészakadt láncot. – Pedig, hogy vigyáztam rá! Az anyukámtól kaptam. Segít beszélni – súgta egészen halkan.

-          Ha megtaláljuk, eljössz velem?

-          Ühüm.

-          Hogy nézett ki?

A bagoly odahajolt, és úgy súgta Zselykemanó fülébe. Zselyke bólintott, majd visszaszólt az odú ajtajából.

-          Megvársz itt?

-          Ühüm…

Zselykemanó már látott egy-két furcsaságot, de hogy valaki ennyire ragaszkodjon valami medálféléhez még nem. Körberepült a tisztáson, a fák között, de nagyon nehéz volt keresgélni, mert ameddig a szem ellátott mindenhol voltak. A mókuscsalád a kilenc kis mókuskájával, a pockok, az őzek, és a szarvasok is csapatostul vonultak. Megnézett mindent, bebújt a bokrok alá, kérdezgette a virágokat, de sehol sem találta a medált. Nagyon el volt keseredve, mert folyton csak azt a kis félős sírós, ühüm baglyot látta maga előtt, aki annyira ragaszkodott az anyukájától kapott medálhoz. Hosszas keresgélés után visszarepült a fához, és mit lát közvetlenül az odú alatt az egyik ágon? Egy kis csillogó türkíz követ. Örömében akkorát sikkantott, hogy a bagoly kikémlelt a nyíláson. Meglátta Zselykét, kezében a szerencsekövével.

-          Megvan, megvan! - kiáltotta lelkesen. - Mégis lesz előadás!

-          Ühüm – válaszolta Zselyke viccesen. - De miért is ne lenne?

A bagolytól kapott kép cuppanós puszit. - Megmentetted az életem! - Majd a kőre mutatott, és az mondta halkan, - „titok”. Megígéred? Zselyke bólogatott, bár egyáltalán nem értette, hogy miért titok egy medál, és amúgy is kinek beszélne róla. Mire észbe kapott a bagoly már sehol nem volt, így ő is elindult az előadásra. Persze már csak az utolsó sorban kapott helyet, és nagyon nyújtózkodni kellett, hogy lásson valamit. Lassan fellépdelt a színpadra egy nagynak ugyan nem mondható, de nagyon tekintélyes bagoly, és belekezdett az előadásba; gyönyörűen, tisztán, hangosan, hogy még a hátsó sorokban is hallani lehessen. Zselykének rettentő ismerősnek tűnt a hangja, de hirtelen nem tudta hová tenni. A hosszú, de nagyon élvezetes előadás után kérdések következtek. Dr. Füles professzor nagyon aprólékosan válaszolgatott mindenkinek, majd az egyik kérdésnél kicsit habozott, és úgy kezdte a mondanivalóját, hogy „ühüm”. Zselyke felpattant, és addig nyújtózkodott amig teljesen ki nem vette a doktor alakját. Amikor a lemenő nap fényében megcsillant a medál is, már biztos volt benne, hogy az kis sírós bagoly, bizony nem volt más, mint dr.  Füles Ühüm. A pillantásuk összetalálkozott és alig észrevehetően összekacsintottak.

Zselyke most értette meg, hogy mindenkinek vannak titkai, és az anyukájától kapott szerencsekő milyen fontos volt még ennek a nagytudású professzornak is, aki anélkül az „ühümnél” többre nem nagyon volt képes.