Édesanyám emlékére

Édesanyám emlékére.

A hangod még mindig a fülemben cseng,
Hallani vélem a hívó szavad,
Pedig lassan egy éve megfojt a csend,
De remegő hangod a lelkembe szalad,
Ha felnézek a Holdra, arcodat látom,
És beborítja szememet százmillió könnycsepp,
És folyton arra gondolok, hogy ez csak egy rémálom, 
Hamarosan vége, és én felébredek.

De igaz. Karod többé nem simogat engem
Hangod nem szólít, mint egy édes kislány,
Valami elszólított, bár szívem elenged,
Minden nap és éjjel mégis visszavár.
Nem hallom többé álmos szuszogásod, 
Mely mély fáradságról adott jelet,
Nem látom többé soha a szokásod,
Mely nekem mindennél többet jelent.

Csend van és sötét, csend(?) van és félek,
Hogy többé nem látom meg az arcod,
De tudd meg, Te Drága, én továbbra is élek,
És meg fogom nyerni Neked a harcot,
Ameddig élek, hálás leszek Neked,
Életet adtál nekem, és nem halált,
Hát kérlek, a végsőkig fogjad a kezem,
Mert én is szeretlek Téged, Édesanyám.

A seb soha nem gyógyul, és annyira fáj,
Hogy vérző szívem könnyekben ázik,
Nem fog leszidni többé a száj,
Testedet ... hideggel, és többé nem fázik,
Megszűnt a kínod, többé nem szenvedsz,
A végén teljesen elgyengült a kanál,
Lehunytad örökre fekete szemed,
De én örökké Veled leszek Édesanyám.

Mért kell, hogy érezzem, 
Mért, ó mért van csend,
S Te nem felelsz?
Mért nem csak álom, 
Mért, ó mondd miért,
Nem csodálom?