Egér Elek füstölög

Egér Elek füstölög.

             Kora reggel hatalmas pelyhekben kezdett hullongálni a hó. Hamarosan átváltott apró, sűrű pihékre, amikkel a szél kedve szerint szórakozott. Ha akarta, föl-alá táncoltak, máskor meg úgy fújta őket, hogy vízszintesen kavarogtak. Mire Egér Elek kinyitotta a szemét, fehér hóbundába öltöztek a háztetők, hópaplant kaptak a kertben a virágok. Elek nem hitt a szemének.

– Mi ez a fehérség? Hó? Ez nem lehet igaz!

Fehérke, aki eddigre már csinosan felöltözött és épp a reggelijét készült elfogyasztani, csak úgy félvállról jegyezte meg:

– Miért ne lenne igaz?

– Március 23. van! Tavasz! Ilyenkor már nem szokott hó esni!

– Hát, most esik – állapította meg Fehérke, akit meg az bosszantott fel, hogy a testvérkéi olyan sokáig lustálkodnak. Elek azon módon, ahogy kibújt az ágyból, az ablakhoz szaladt. A látványtól még a szőr is felállt a hátán.

– A gyönyörű nárciszok! Mind egy szálig megfagynak!

A hangos jajveszékelésre Barnus is felébredt.

– Mi történt, ég a ház?

– Esett a hó! Te nem látsz a szemedtől? – förmedt rá Elek.

Barnusnak ilyen korán reggel még nem fogott elég gyorsan az agya, most is kicsit bambán bámult maga elé.

– Hát az a dolga, nem? Létrán csak nem tud lejönni!

Ekkora bölcsességtől Elek végképp felpaprikázódott.

– Te jószagú szalonnabőr! Létezik ilyen ostoba egér a világon?

– Ki az ostoba? – dugta be az orrát az ajtón Fürgi, aki nevéhez méltón, már felderítette odakint a terepet.

– Hű, de hideg van odakint! – rázogatta lábacskáiról a havat.

– Fürgi, legalább annyi eszed lehetne, hogy nem hozod be a havat! – kiáltott rá Elek, aki már a hó látványától is épp elég dühös volt.

– Sándor, József, Benedek! Ezért még meglakoltok! Nektek meleget kell hozni! – A kisegér izgalmában reszkető bajusszal, haragos fújtatással rohangászott fel-alá a szobában. Testvérei most már aggódva néztek rá.

– Majd adok én nektek! Tegnap még 20 fok, ragyogó napsütés, ma meg hóesés? Na, várjatok csak!

– Elek, gyere inkább reggelizni! – próbálta Fehérke elterelni a figyelmét. De Elek vészjósló hangon morgott tovább.

– Itt volt! Ide tettem! Hova lett?

– Mit keresel? – kérdezte Fürgi, de a testvére nem is hallotta. Kétségbeesett dühvel kereste a naptárat. Amikor végre meglelte, rávetette magát, és elkezdte kirágni belőle a három bűnös, Sándor, József és Benedek nevét.

– Majd én megmutatom ezeknek a senkiházi jómadaraknak, hogy mi jár annak, aki nem teljesíti az ígéretét!

– Itt a friss töpörtyű! Ne füstölögj már!

Ekkor ébredt fel a legkisebb testvérük, Cini. Ijedten pattant ki az ágyból.

– Hol van tűz? Mi füstölög?

– Elek füstölög, reggel óta – válaszolta Fehérke, és még egy tányért tett az asztalra, hogy a legkisebbnek is megterítsen. Ezalatt Cini, átérezve a helyzet súlyosságát, felkapta az ágya mellett álló vizes poharat, és a tartalmát rázúdította Elekre. A kisegér annyira el volt foglalva a naptárlapok szétrágásával, hogy észre sem vette, mi történik körülötte. Derült égből villámcsapásként érte, hogy hirtelen, honnan, honnan nem, a nyakába zúdult egy nagy adag hideg víz.

– Jaj, jaj, jaj! Mi volt ez? – visította kétségbeesve.

Mindenki ijedten fordult a nagy zenebona irányába. Nem mindennapi látvány tárult a szemük elé. Elek egy nagy tócsa kellős közepén tüsszög, a bundája csupa csatak, a füléről, a bajuszáról még mindig csöpög a víz. Körülötte az apró fecnikké rágott naptárlapok.

Meglepetésük csak egy pillanatig tartott. Aztán egyszerre tört ki belőlük a nevetés. Cini, aki legalább annyira nem értette, hogy mit nevetnek, mint Elek, bátortalanul mentegetőzött:

– Azt mondtátok, hogy füstöl!

Ekkor Elek is megértette a történteket. Azonnal elpárolgott a mérge, és ő is nevetni kezdett. Úgy, ahogy volt, csurom vizesen ölelte magához kistestvérét, aki hősiesen meg akarta őt menteni.