Egér Elek az iskolában

Egér Elek az iskolában.

            Egér Elek napok óta unatkozott. Körülötte mindenki az iskolára készült, senkinek nem volt ideje vele játszani. Füzeteket csomagoltak, és abba a szép, új táskába rakták, amit néhány napja kapott Krisztike. Egyedül a ceruzahegyezés hozta lázba Eleket is. Nagyon szívesen vállalkozott volna, hogy szép hegyesre rágja a kislány ceruzáinak a végét, de hamar kiderült, hogy erre nem kerülhet sor, mivel hegyezőbe dugták őket. Eleknek rémlett valami, hogy tavaly Csabika körül tüsténkedtek ennyit, amikor iskolás lett. Sehogy nem értette, hogy most miért kell még Krisztikének is iskolába járni? Akkor mi lesz most már ővele? Ki fog vele játszani?

Izgatottan hallgatta, amikor az első tanítási nap eseményeiről meséltek a gyerekek.

– Hm, nagy dolog! Biztos csupa unalom lehet, hogy mindig egy helyen kell ülni! – morogta.

– De a szünetben ki lehet menni az udvarra, és játszhatunk! – mondta Krisztike.

A játék szóra felcsillant Elek szeme, mert azt remélte, hogy végre már vele is játszanak, de nem így lett. A gyerekeknek még be kellett pakolniuk a táskájukba, aztán vacsorázni mentek, majd fürdés és alvás. És ez így ment nap nap után. Akármilyen türelmes is az ember egere, egy idő után csak kifogy a béketűrésből. Elek egy este nagy elhatározásra jutott.

– Megnézem én magamnak azt az iskolát! Csak nem lehet olyan szörnyű rossz! Annál biztosan jobb, mint itthon ülni, és unatkozni. Krisztike azt mondta, hogy még cukorkát is kaptak!

Így biztatta magát, majd összeszedte minden bátorságát, és egy óvatlan pillanatban bemászott a Csabika táskájába. A táskában sötét volt, az orráig sem látott, de érezte a könyvek finom illatát, s ez megnyugtatta. Nagyon kicsire kellett összegömbölyödnie, hogy egyáltalán elférjen, hiszen a táska már tele volt. A szűk helyen alig tudott aludni, no meg izgult is, nehogy felfedezzék. Végre eljött a reggel! Érezte, hogy Csabika a hátára veszi a táskát, és már mentek is! Elek izgalma egyre fokozódott. Látni semmit nem látott, de hallotta, hogy mellettük autók suhannak el, és villamoscsilingelést is hallani vélt.

– Jó messze van az az iskola! – gondolta, mert már majdnem megfulladt a könyvek és füzetek között, ráadásul rettentően nyomta valami az oldalát. Csabika most futásnak eredt, s a rázkódástól Elek csuklani kezdett. Valami éles berregő hangot hallott.

– Becsengettek! Siessünk! – hallotta innen is, onnan is.

Nagy döccenéssel végre szilárd helyzetbe került a táska, kis egerünk megkönnyebbülten sóhajtott fel:

– Na, eddig megvolnánk!

A zsivajgás elült, a gyerekek kórusban köszöntek, majd egy vékony kis hangocska jelentette, hogy ma nincs hiányzó. Egy kedves női hang elmondta, hogy miről fognak ma tanulni, és rögtön a táblához is hívott valakit. A táska fenekéről azonban Elek egér nem látott semmit.

– Ez nem igazság! Nem azért jöttem iskolába, hogy ne lássak belőle semmit!

Addig-addig fészkelődött, hogy felküzdötte magát a táska szájáig, és óvatosan kikémlelt. Minden kisgyerek a pad fölé hajolva írt valamit a füzetébe.

– Itt tényleg mindenki egy helyben ül! – állapította meg.

– De mi az a tábla?

Ahhoz, hogy messzebb lásson, még jobban ki kellett bújnia rejtekéből. Épp meglátta a táblát és előtte egy nénit, amikor…

– Tanító néni! Tanító néni! – kiabált egy kislány éppen Elek háta mögött, és felnyújtotta magasba a kezét. Kis egerünk úgy megijedt attól, hogy felfedezték, hogy ijedtében visszacsúszott a táska fenekére.

– De legalább láttam a tanító nénit! – vigasztalta magát, s egy darabig lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi lesz. De nem történt semmi, és a gyerekek hamarosan olvasni kezdtek. Elek nagyon fülelt, mert igen érdekes volt a történet két osztozkodó medvebocsról. Csakhogy Egér Eleket nem a medvék érdekelték, hanem a sajt! Összefutott a szájában a nyál, amint az ízletes csemegére gondolt, hiszen tegnap este óta egy falatot sem evett.

– Szégyenszemre itt fognak megtalálni a táskában, mert éhen halok! – gondolta.

– Mikor osztogatják már azt a cukorkát?

Ám ekkor megint hallotta a berregést, amiről most már tudta, hogy a csengő hangja. Azt azonban nem tudta, hogy ez az óra végét jelzi, s a gyerekek egy szempillantás alatt úgy hagyták el a termet, mint a kaptárból kirajzó méhek. Mikor elült a lábdobogás, Elek előmerészkedett. Sőt, mivel üresnek látta a termet, kimászott a padra egy kis friss levegőt szívni. Éppen a medvéket és a sajtot nézegette az olvasókönyvben, amikor váratlanul kinyílt az ajtó, és két kislány szaladt be.

– Nézd, milyen aranyos kisegér! – kiáltott az egyik, felkapta kis hősünket, és az arcához szorította.

– Hagyd már azt az egeret! Marika néni várja a kulcsot! – mondta a társa, s már ott sem voltak. Eleknek jólesett a dicséret, de nem tudott igazán örülni neki, mert attól tartott, most, hogy észrevették, bajba jut.

– Jó lesz elbújni! – gondolta, de elkésett. Kivágódott az ajtó, és hangos kiabálással három fiú rohant be a terembe. Egyikük azonnal meglátta.

– Nézzétek, mit találtam! – rikkantotta, és magasra dobta az egeret.

– Mit? Add ide!

– Hogy nézzük így meg?

– Kapd el, ha tudod! – azzal ő kapta el a kis szürkét, s futott vele a terem végébe. A többiek persze utána, és a játszósarokban birkózva próbálták egymás kezéből megkaparintani Egér Eleket. Izzadt, maszatos kis kezek rángatták, és Elek már azt sem tudta, hogy melyik testrésze fáj jobban a rángatástól.

– Aúú, a farkam!… leszakad! – visította, ahogy a torkán kifért, de senki nem törődött vele.

A kisegér már-már azt hitte, mindennek vége, amikor hirtelen ijesztően nagy lett a csend, ő pedig a földön találta magát. A fiúk lehajtott fejjel, bűntudatosan hallgatták a tanító nénit.

– Mi folyik itt? És kié ez a kisegér? – kérdezte szigorúan.

– Nem tudom, itt találtam….

– Mi csak játszottunk….

A tanító néni helyre küldte a gyerekeket, aztán az osztály felé fordult, hogy kiderítse, kié is hát az az egér, aminek tudvalevő, hogy semmi keresnivalója az iskolában. Csabika ijedten ismerte fel kedvenc játékát. Ahogy tanulták, szépen felnyújtotta a kezét, és egész mondatban válaszolt:

– Tanító néni, az az én egerem.

De arra már nem tudott válaszolni, hogy miért hozta el az iskolába a játékát. Elek majd elsüllyedt szégyenében, hogy ilyen helyzetbe hozta Csabikát. Szerencsére a tanító néni nem sokáig haragudott. Elmagyarázta, hogy a birkózás, dulakodás azért veszélyes, mert valaki megsérülhet. A fiúk aznap nem kaphattak mosolygós fejet, s hogy ne legyen vita, Eleket kiültette a tanító néni a tanári asztalra.

– Tudjátok mit? Holnap, de csak holnap, egyetlen egyszer mindenki behozhatja a kedvenc játékát az iskolába! – fordult az osztályhoz.

– Hurrá! Hurrá! – ujjongtak a gyerekek.

Így aztán minden jól végződött. Elek is igencsak meg volt elégedve a sorsával, hiszen az asztalról jól látott és hallott, mindent meg tudott figyelni. Sokat tanult arról, hogyan kell viselkedni az iskolában. Ráadásul holnap is jöhet! Mert abban biztos volt, hogy Csabika megbocsátja neki a csínytevést, és holnap is elhozza az iskolába.