Egér Elek sálja

Egér Elek sálja.

            Egér Elek nem volt oda különösebben a mesefilmekért. Jobban szeretett játszani Csabikával, mint ülni a kanapén, és csöndben várni, hogy vége legyen a filmnek. Mert akármit akart mondani vagy kérdezni, a kisfiú mindig rászólt:

– Pszt, Elek, maradj már csöndben!

Most azonban felkeltette az érdeklődését a Kisvakond, aki nadrágot szeretett volna magának. Eleknek eszébe jutott, hogy ő is nagyon szeretne egy jó meleg sálat, mert mostanában, ha a gyerekekkel odakint bicikliznek vagy motoroznak az udvaron, mindig fázik a bundája.

– A Kisvakondnak könnyű! – gondolta lemondóan. – Neki annyian segítenek, de kitől kérhetnék segítséget én?

Hosszan gondolkodott, már nem is figyelt a mesére.

– Hát persze! Majd a pók megszövi nekem a sálat! – Örült a jó ötletnek. Nem is tudott tovább egy helyben maradni, végig sem nézte a mesét, szedte a lábát, ahogy csak bírta.

– Jó estét Pók Úr! – köszönt, amilyen hangosan csak tudott, mert a pók a mennyezetről lógva szövögette a hálóját.

– Mit akarsz öcskös? – kérdezte az öreg pók. Amikor meghallotta, mi járatban van Elek, akkorát nevetett, hogy kis híján leesett a plafonról.

– Hova tetted az eszed? Nem emlékszel, hogy legutóbb éppen az én hálóm ragadt úgy a bundádba, hogy fürödnöd kellett miatta?

Elek nagyon elszomorodott. Nem csak az bántotta, hogy nem lesz jó meleg sálja, hanem az is, hogy ilyen ostoba volt. Hogy is feledkezhetett meg arról, hogy milyen nyúlós, ragadós a pókháló! Bebújt a kuckójába, és egész este szavát sem lehetett venni. Másnapra sem lett jobb kedve, még Csabikának is feltűnt, milyen hallgatag.

– Gyere, Elek, ugráljunk a trambulinon! – hívta, hogy jókedvre derítse. Tudta, hogy Elek nagyon szeret az ugrálóasztalon játszani.

– Nincs kedvem! Olyan hideg van odakint!

– Dehogy van! Ha ugrálsz, kimelegszel!

De Elek hajthatatlan volt. A kisfiúnak mentő ötlete támadt:

– Anyuka! Eleknek kellene valami jó meleg holmi, mert fázik odakint.

Csabika anyukája megígérte, hogy másnap keres valamit a kisegér számára. És láss csodát! Másnap reggel, amint Elek kinyitotta a szemét, első pillantása egy puha, meleg sálra esett. Pont olyan volt, amilyenről álmodott. Amikor a nyakába kötötte, egyik ága teljesen betakarta, és az egérke nyomban úgy érezte, hogy már nem is fázik. Szaladt Fürgihez és Barnushoz, hogy elújságolja, milyen szép, fekete sálja van.

– Én láttam, hogy Csabika anyukája egy fekete zokniból varrta! – okvetetlenkedett Fehérke, de Elek kedvét egyáltalán nem rontotta el, hogy zokniból lett a sálja.

– Illene valahogy megköszönnöm, nem gondoljátok? – kérdezte testvérkéitől. Ebben egyet is értettek, de hogy hogyan, arra nem találtak megoldást. Csak nem ajándékozhatják meg azzal Csabika anyukáját, amit az ő kamrájából csennek el! Sokáig törték a fejüket, míg végre Elek felkiáltott:

– Tudom, mit csinálok! De segítenetek kell!

– Persze, tudod, hogy számíthatsz ránk! – cincogták mindannyian.

Azzal nyomban haditanácsot tartottak. A terv nagyon egyszerű volt. Elek készíti a meglepetést, de addig, amíg elkészül, a többieknek magukra kell vonni az anyuka figyelmét. Mindenki megkapta a feladatát, és másnap reggelre tűzték ki az akció időpontját.

Elek már korán reggel elbújt az asztal alatt, ott várta az alkalmas pillanatot, hogy felmászhasson. Csabika anyukája szokás szerint mindenkinek elkészítette a reggelit. Magának is megkent egy szelet kenyeret, és tett rá egy szelet sonkát és sajtot. Már éppen készült, hogy szokás szerint állva bekapja a reggelijét, amikor a szobából éktelen visítás hallatszott. Krisztike meg Zsuzsika visított. Az anyukájuk ijedten rohant be a szobába.

– Mi történt?

– Ott! Ott! Nézd, valami mászik az ágy alatt!

Fürgi és Barnus jól végezte a feladatát. Egymás nyakában ülve, Fehérke hosszú ruháját lepelként magukra terítve ugráltak, hajladoztak a földre lógó lepedő mögött, amit Fehérke hátulról lámpával világított meg.

– Húú! Huhúú! – hallatszott egy vékonyka hang, amit az anyuka azonnal felismert.

Felemelte a lepedőt:

– Fürgi! Barnus! Mi ez a maskara? Nem szégyellitek magatokat? Mit ijesztgetitek itt a lányokat?

Krisztike meg Zsuzsika ekkor már a hasukat fogták a nevetéstől, annyira tetszett nekik a két egér, akik most épp egymás hegyén hátán próbáltak eliszkolni a tetthelyről. De Csabika anyukája korántsem volt elragadtatva a reggeli árnyjátéktól. Mérgesen igazította meg az ágyat, majd indult vissza a konyhába, hogy megegye végre a szendvicsét.

Ez idő alatt Elek sem tétlenkedett. Amint a visítozás felhangzott, amilyen gyorsan csak tudott, mászott az asztalra, és rávetette magát Csabi anyukájának a szendvicsére. Rágta, nyelte, nézte, rágta, nyelte, nézte…  Alig kapott már levegőt nagy igyekezetében! A máskor oly nagy élvezettel rágicsált sajt most alig akart lemenni a torkán, de hősiesen fulladozott, a tányéron pedig kezdett kialakulni a meglepetés. Még két falat, és kész! Egy szívecske formát rágott ki a szendvicsből, ezzel akarta megköszönni a jó meleg sálat. Már iszkolt is! Éppen idejében, mert már közeledtek a léptek az asztalhoz. Eleknek arra nem volt lehetősége, hogy megnézze, mennyire örült a meglepetésnek az, akinek szánta. De talán jobb is, hogy nem látta.

 Kis híján Csabika anyukája is felsikított, amikor meglátta a kenyerét. Nem, nem a szívecskét látta! A sajt és a sonka itt-ott elcsúszott egymáson, de az apró egérfogak nyoma mindkettőn jól kivehető volt. Az egérrágta szendvics láttán hangtalanul lehuppant egy székre, és azon törte a fejét, vajon mindezt mivel érdemelte ki.