Egér Elek balszerencsés napja

Egér Elek balszerencsés napja.

         Kopp! Jókora ütést kapott a kobakjára Egér Elek. Szunyókálásából felriadva hirtelen azt sem tudta szegény, fiú-e vagy lány.

– Aúú! Ki volt az? – dörzsölte a feje búbját. Ahogy körülnézett, egyáltalán nem értette, hogy került ő az asztal alá. Miért is nem a jó meleg kis odújában ébredt? Ekkor meglátott egy szép fényes gesztenyét maga mellett.

– Ahá! Megvan a tettes! – gondolta, és nagyon megörült, hogy nem Fürgi vagy Barnus koppintotta fejbe, mert most igazán nem volt kedve veszekedni. Először is szeretett volna visszaemlékezni, hogy került az asztal alá. De még éppen csak elkezdte a tanakodást, amikor hirtelen tompa puffanással egy olló esett a földre, alig tudott elugrani alóla.

– Ennek a fele sem tréfa! – gondolta. ­– Megnézem, mi van odafönt! – határozta el magát, s már mászott is az asztalra. Óvatosan kukucskált fel, de mivel nemigen látott semmit, kénytelen volt felkapaszkodni az asztal tetejére. Csabika, aki elmélyülten dolgozott az asztalnál, nem is vette észre, hogy előbb egy izgatottan szimatoló orrocska, majd két kis lábacska, végül Elek egér teljes életnagyságban megjelent az asztalon.

– De hol az olló? – kérdezte magától a kisfiú, mivel épp az utolsó kerekét kellett volna kifúrnia a gesztenyekocsinak.

– Szóval meg akartál szökni! Na, gyere csak ide! – azzal lehajolt, hogy felvegye az ollót. Elek ezalatt terepszemlét tartott az asztalon. A színes papírba öltöztetett gesztenyefigurák között igyekezett átjutni az asztal túlsó sarkára, ahol nagyobb üres helyet látott. Ám hiába igyekezett, valamiért nem tudta felemelni a lábát. Aztán a másikat sem. Akárhogy próbálkozott, egy tapodtat sem mozdult.

– Nem értem! – szuszogta az erőlködéstől teljesen elcsigázva.

– Mit nem értesz? – kérdezte Csabika, amikor fölemelkedett az asztal alól.

– Azt, hogy miért nem tudok megmozdulni!

– Ajjaj! Nagy a baj! Elek, téged megfogott a ragasztó!

– Jaj, jaj! Micsoda balszerencse! Mi lesz most velem? – kérdezte rémülten a kis egér. – Nézd, a lábam, a bajuszkám, de még a farkincám is csupa ragacs! – siránkozott.

– Na, gyere, majd kiszabadítalak! Hogy kerültél te ide?

– Azt én is szeretném tudni! – duzzogott az egérke, és kétségbeesve tűrte, hogy Csabika megpróbálja megtisztítani a bundáját.

– Hát, ez azt hiszem, nem fog menni… A bajuszodat majd levágjuk, de mi legyen a farkaddal?

– Nem, ne vágjuk le! – visította Elek, olyan hangosan, hogy még Csabika anyukája is meghallotta.

– Mit kell levágni? – kukkantott oda a kisfiára. Aztán felmérve a helyzetet, kimentette Eleket, és egyenesen a fürdőszobába vitte. Ott az egérke csaknem belefulladt a mosószeres vízbe, de végül nagy trüszköléssel mégiscsak túlélte a mentőakciót.

– Ez nem az én napom! – sóhajtotta vizes bundáját tisztogatva, amin igazán nem volt már mit tisztogatni, de ez valahogy megnyugtatta. Semmi baj, végül is ép bőrrel megúszta a ragasztós kalandot. Nem is sejtette, hogy a java még hátravan.

– Kiteszlek száradni a napra, hozom a csipeszeket! – mondta Csabika anyukája.

– Jaj, csak azt ne! Hogy én egész nap ott lógjak kicsipeszelve a kötélen világnak csúfjára?

Elek menekülőre fogta a dolgot. Gyorsan, amíg lehet! Gondolkodás nélkül iszkolt, csak el innen!

Már a polcon volt, de azt nem találta elég biztonságosnak. Ott könnyen észreveszik. Tovább, tovább! Mászott a szekrény teteje felé, az már elég magas, ott nem látják meg. De nem számolt azzal, hogy a vizes bundája miatt nehezebben tud mozogni. Már majdnem elérte a célját, félig-meddig már felkapaszkodott, de ekkor megcsúszott. Utolsó erejével fellendítette a hátsó lábát, s ezzel elérte a szekrény peremét. Hasmánt gördült fel a szekrény tetejére, és megkönnyebbült.

– Megmenekültem!

Ám ekkor éktelen csörömpöléssel földet ért, és azonnal ripityára tört az a váza, amit nagy igyekezetében véletlenül meglökött.  Egér Elek ereiben meghűlt a vér!

– Te jószagú szalonnabőr! Ez nem lehet igaz! Ennyi balszerencse egy nap! – s körülnézett, hogy most vajon hová bújhatna. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy nagy kárt csinált, s ezért büntetés jár.

– Anyuka! Anyuka! – hallotta Csabika hangját, és látta, ahogy Csabika anyukája beviharzik a szobába a nagy csörömpölésre.

– Mi történt már megint?

– Anyuka, nézd! Elek eltörte a vázát, és meglett a malacpénz, amit a múltkor kerestünk!

A cserepek között a földön fémpénzek csillogtak, ötvenesek, százasok és kétszázasok. Mielőtt megkapták a malacperselyt, ebben a vázában gyűjtögették a gyerekek a pénzecskéjüket. De aztán megfeledkeztek róla, s most volt nagy öröm, hogy előkerültek!

– Elek, hogy te milyen szerencsés vagy! Nézd, mennyi pénzt találtál!

Elek ekkor már a szekrény és a fal között lapult, onnan hegyezte a fülét.

– Nem úgy tűnik, mintha haragudnának! – gondolta. – Előbújok, hiszen Csabika hívott – határozta el, és ki akart mászni a szekrény mögül. De akárhogy is igyekezett, nem tudott mozdulni sem. Ez az érzés nagyon ismerős volt.

– Segítség! Segítség! Már megint odaragadtam! – kiabálta kétségbeesetten.

– Elek, hol vagy?

– Itt, a szekrény mögött!

– Csak nem beszorultál?

Mit volt mit tenni, ki kellett húzni a szekrényt a helyéről, hogy a pórul járt egérkét ki tudják menteni. Ehhez már Csabika apukájára is szükség volt, a nehéz szekrényt nélküle mozdítani sem tudták. A nagy ribillióra odaszaladtak a gyerekek is, aztán az egész család húzta - tolta a szekrényt. Krisztike bemászott a szekrény alá, mert Elek oda pottyant, amikor kiszabadult. Zsuzsika összeszedte a váza darabjait, Petike a pénzeket szedegette, Csabika ment a malacperselyekért, és nekiült számolni, hogy igazságosan osszák el a megtalált kincset. Senkinek eszébe sem jutott megdorgálni az eltört váza miatt Eleket, akinek épp elég büntetés volt, hogy a poros, pókhálós bundája miatt egy újabb gyors mosást kellett elviselnie. Nagy megkönnyebbülésére azonban, most a radiátoron fekve száradhatott. A jó melegen aztán már ő is megbékélt a sorsával. Már-már elnyomta a buzgóság, amikor újra az eszébe villant:

– De hogy kerültem én az asztal alá?