Errefölde, Merrefölde

Errefölde, Merrefölde.

Volt egyszer régen két király. Csillagország csillagkirálya, s Holdország holdkirálya. 

Ez a két király folyton háborúzott egymással. Csörögtek-zörögtek a kardok, nyihogtak a harci lovak, az ágyúk füstje facsarta az ember orrát folyton-folyvást a két királyságban, de sehogy sem bírta az egyik legyűrni a másikat. Mikor csillagország egy kardsuhintásnyira volt a győzelemtől, elfogyott minden katonája. Mikor Holdország épp nyerésre állt volna, arra tévedt két páncélos óriás, elrabolták a holdkirály két szép lányát. 

A holdkirály mindjárt visszahívta lovagjait, hogy keressék meg, hozzák vissza lányait. De azok hiába keresték a királylányokat égen-földön, sehol sem találták.

A csillagkirály erre megparancsolta két vitéz fiának, menjenek most már Holdországba, szerezzék meg azt furfanggal, katonák nélkül. Fölkerekedik a két testvér, odaállnak a holdkirály elé, firtatják, miféle kincsért adná oda az országát.

– Nincs nekem fiam, akire az országot hagyjam. Jó szívvel adom királyságomat annak a vitéznek, aki visszahozza a két elveszett lányomat, megszerzi a gyémánt sárkánytojást, és a mindent gyógyító főzetet.

A két testvér mindjárt elvállalta, hogy bizony ők elhoznak mindent, amit a holdkirály kért. Elindultak az óriások földjére. Holdország onnansó határában útelágazáshoz értek, megálltak. Egy útjelző egyik irányban Erreföldet mutatta, másik irányban Merreföldet.

– Egyikünk megy az egyik irányba, másikunk a másik irányba – állapodtak meg.

– Mikor hattyút látunk a csillagos égen, visszatérünk ehhez az elágazáshoz, s elmeséljük egymásnak, mire jutottunk.

Ebben megegyeztek, csak azon vitatkoztak még, hogy melyikük menjen Erreföldre, melyikük Merreföldre.

– Biztosan Erreföldre kell menni, én tehát arra megyek – mondta az idősebb.

– Miért éppen te mész a jó irányba, s én a rosszba? – kérdezte a fiatalabb.

– Azért, mert én okosabb vagyok, és elhozom a kincset. Te, pupák, pedig úgysem találod meg a gyémánt sárkánytojást és a mindent gyógyító főzetet, bóklásszál csak nyugodtan Merreföldön!

– Mi van, ha mégis Merreföldön találom meg a kincset?

– Na látod, hogy ostobább vagy nálam, még azt sem tudod, Merreföld a keresés országa, Erreföld a válasz országa. Én megyek arra, te emerre.

Leszállt az éjszaka a keresztút fölött, leszállt megint, és megint. Mikor végre felszállt a hattyú a csillagos égre, a két fiú visszatért, s kérdezték egymástól, ki mit végzett.

Az idősebb fiú kezdte:

Először egy odvas fához értem. Halk pityergés hallatszott, látom ám, ott van benne a holdkirály nagyobbik lánya. Azt mondja:

– Kérlek, vigyél magaddal, félek egyedül bújkálni ebben a faodúban az óriás elől.

Együtt mentünk aztán Erreföld vára felé.

Utunkat állta két törpe. Azok egy akkora hegy lábánál laktak, hogy a tetejében elakadtak az égen arra haladó csillagok, s gyűltek fél oldalán, mint a hordalék. A kalapos törpe engem hívott a kunyhójába, a szoknyás törpe a királylányt.

– Mi járatban vagy, idegen?

– A gyémánt sárkánytojást keresem.

– A magas hegy tetején van egy szikla, a szikla alatt lakik két kígyó. Hozd el nekem a kígyópárt, akkor neked adom a gyémánt sárkánytojást. Csak siess, mert indulok a bányába – mondta az erreföldi kalapos törpe.

A királylány is megkapta a feladatát, ő is elindult a legmagasabb hegyre, együtt mentünk. Megtaláltuk a sziklát, a szikla alatt a két kígyót.

– El kell vinnem a két kígyót a törpének – mondta a lány.

– Nekem is éppen két kígyót kell vinnem a törpének – mérgelődtem. – Te elviszed az egyiket, én a másikat, hátha úgy is megkapjuk a gyémánt sárkánytojást.

Futok a kalapos törpe kunyhójába a kígyóval. Azt mondja:

– Nem feleltél meg, királyfi. A kígyó bánatos a párja nélkül, nem tojja meg a tojását, nem kel ki belőle a gyémáttojást tojó sárkány.

Kint várt a királylány, kérdezem, megvan-e még a másik kígyó, s mi volt a szoknyás törpénél.

– Megnyúzta a kígyót, a bőrét az ujjára húzta. Azzal kell simogatni a gyémánttojást tojó sárkány farkát.

De sárkány nem volt, hát üres kézzel mentünk tovább.

– Ne bánkódj, kedvesem, majd elvisszük a mindent gyógyító főzetet felséges apádnak, örömében biztos odaadja királyságát.

Utunkat állta két óriás. 

– Nem félsz? – kérdeztem a királylányt.

– Melletted már nem félek az ördögök királyától sem! Meg aztán olyan szutykos lett a ruhám a fa odvában, már az óriás sem ismer fel.

Azoknak meg akkora kertje volt, mint két ország, a másik végéről a szamár is idegen nyelven ordított át ide. A páncélos óriás engem hívott a barlangjába, a tüzes óriás a királylányt.

– Mi járatban vagy, idegen?

– A mindent gyógyító főzetet keresem.

– A kert végében van egy szilvafa, az termett egy zsák szilvát. Szedd le nekem a szilvát, akkor adok neked mindent gyógyító főzetet. Csak siess, mert indulok őrjáratra – mondta az erreföldi páncélos óriás.

A királylány is megkapta a feladatát, ő is elindult a kert messzi végébe, együtt mentünk. Megtaláltuk a szilvafát, épp egy zsákra való szilva kéklett rajta.

– Le kell szednem a szilvát az óriásnak – mondta a lány.

– Nekem is éppen egy zsák szilvát kell vinnem az óriásnak – bosszankodtam. – Te is viszel fél zsákkal, én is féllel, hátha így is kapunk egy fél demizsonnal a mindent gyógyító főzetből.

Loholok a páncélos óriás barlangjába a fél zsák szilvával. Azt mondja:

– Elbuktál, királyfi. A főzetet a kádból kicsordult szilvaléből főzik, ez meg meg sem tölti a kádat teljesen.

Kint várt a királylány, kérdezem, megvan-e a szilva másik fele, s mi volt a tüzes óriásnál.

– Elásta a szilvát, kinőtt belőle egy szilvaerdő. Azzal kell fűteni az üstöt a kádból kicsordult szilvalé alatt.

De szilvalé nem volt, hát üres kézzel tértünk vissza.

Nézd, ott jön a királylány hátrébb. Ugye, szép?

Aztán a fiatalabb fiú mondta el az ő történetét:

Először magam is egy odvas fához értem. Halk pityergés hallatszott, és látom, ott van benne a holdkirály kisebbik lánya.

– Kérlek, vigyél magaddal, félek egyedül bújkálni ebben a faodúban az óriás elől.

Együtt mentünk aztán Merreföld vára felé.

Nekünk is utunkat állta két törpe. Azok egy akkora hegy lábánál laktak, hogy egyszer leszánkázott a tetejéről egy kisfiú, de szakállas vénember fékezett le a törpekunyhóknál. A kalapos törpe engem hívott a kunyhójába, a szoknyás törpe a királylányt.

– Mi járatban vagy, idegen?

– A gyémánt sárkánytojást keresem.

– A magas hegy tetején van egy szikla, a szikla alatt lakik két kígyó. Hozd el nekem a kígyópárt, akkor neked adom a gyémánt sárkánytojást. Csak siess, mert indulok a bányába – mondta a merreföldi kalapos törpe.

– Várj még, törpe! Mire kell neked a kígyópár?

– A kígyó megtojja a tojását, kikel belőle egy gyémánttojást tojó sárkányfióka.

A királylány is megkapta a feladatát, ő is elindult a legmagasabb hegyre, együtt mentünk. Megtaláltuk a sziklát, a szikla alatt a két kígyót.

– El kell vinnem a két kígyót a törpének – mondta a lány.

– Nekem is éppen két kígyót kell vinnem a törpének – tűnődtem. – Neked mire kell a kígyó?

– Az gyémánttojást tojó sárkány farkát kell a bőrével simogatni, attól tojik.

– Akkor jól van. Ha a kígyók levedlenek, a bőröket elviszed a szoknyás törpének, én viszem a kígyópárt a kalaposnak.

Úgy is lett. Örültek a törpék, indulhattak jó korán a bányába, a gyémánttojást meg nekem adták. Itt van, ni!

Később nekünk is utunkat állta két óriás. 

– Nem félsz? – kérdeztem a királylányt.

– Melletted már nem félek a hétfejű víziszörnytől sem! Meg aztán olyan szakadt lett a ruhám a fa odvában, már az óriás sem ismer fel.

Azoknak meg akkora kertje volt, mint egy birodalom, a másik végén hó esik, mikor itt nyári meleg van. A páncélos óriás engem hívott a barlangjába, a tüzes óriás a királylányt.

– Mi járatban vagy, idegen?

– A mindent gyógyító főzetet keresem.

– A kert végében van egy szilvafa, az termett egy zsák szilvát. Szedd le nekem a szilvát, akkor adok neked mindent gyógyító főzetet. Csak siess, mert indulok őrjáratra – mondta a merreföldi páncélos óriás.

– Várj még, óriás! Mire kell az a szilva?

– A főzetet a kádból kicsordult szilvaléből főzik.

A királylány is megkapta a feladatát, ő is elindult a kert messzi végébe, együtt mentünk. Megtaláltuk a szilvafát, épp egy zsákra való szilva fityegett rajta.

– Le kell szednem a szilvát az óriásnak – mondta a lány.

– Nekem is éppen egy zsákkal kellene vinnem az óriásnak – vakartam a fejemet. –  Neked mire kell a szilva?

– Elásni a szilvát, abból nő ki egy szilvaerdő. Azzal kell fűteni az üstöt a kádból kicsordult szilvalé alatt.

– Akkor jól van. A szilvát kimagozzuk, a magokat elviszed a tüzes óriásnak, én viszem a gyümölcsöt a páncélosnak.

Úgy is lett. Örültek az óriások, mehettek jó korán az őrjáratba, a főzetből meg adtak egy jó demizsonnal. Itt van, ni!

Nézd, ott jön a királylány hátrébb. Ugye, szép?

A nővérek is összetalálkoztak végre, boldogan ölelték egymást, és kérlelték a királyfiakat, hogy mindjárt induljanak Holdországába, hogy viszontláthassák királyi apjukat is.

Könnyű szívvel indult a két hercegi pár a holdkirály udvarába.

Mielőtt a palotába léptek volna, így szólt az idősebb királyfi:

–  Felezzük meg a kincset, mint jó testvérek! Én viszem a gyémánttojást a királynak, te a mindent gyógyító főzetet! Hátha úgy is ránk hagyná az országát.

– Odaadom neked mindkettőt. Én pedig megkérem a holdkirálytól a kisebbik lánya kezét. Ha ő az áldását adja, mi ketten kincsek nélkül is boldogok leszünk.

Az idősebb testvér adta hát át a kincseket a királynak, a királylányok pedig saját lábukon szaladtak apjukat ölelni. Örült a király, s amint az idősebb királyfi trónra került, a fele királyságot testvérének adta, hetedhét országra szóló páros lakodalmat csaptak, három hétig ettek-ittak, a verebek is jót mulattak.