Esztike kertje

Esztike kertje.

Egyszer régen, faluhelyen, egy szép tavaszvégi napon Cirmi nagyot nyújtózkodva kelt fel Esztike mellől. A cirmos és ő már 5 éve elválaszthatatlan barátok voltak. Egy napon születtek. Március 21-én.[1]

• Induljunk, Cirmi! Vár a kert!

A kislány csivitelően csacsogó hangja szinte egybeolvadt a madarak énekével. Vette a kis piros locsolókannáját, belemártotta az esővizes hordóba és elindult a macskájával együtt a kertbe a szokásos körútjukra.

Elsőként Esztike kedvencét, a szamócákat ejtették útba. Gazdagon meglocsolta a már körben mosolygósan piros gyümölcsöktől bólogató töveket, amikor is, az egyik bokor levelei alatt észrevett egy félénk kis csigát. A rá hulló vízcseppektől szinte teljesen visszahúzódott a házába.

-Láttad, Cirmi? Szegényke, hogy megijedt. Vajon melyikünk olyan félelmetes neki? - A bundás kis jószág dorombolva dörgölte fejét kis gazdája derekához. Láthatólag, ő nem gondolta egyiküket sem félelmetesnek.

A harsogóan zöld salátaleveleken egy szép fehér káposztalepke pihent.

• Nézd, Cirmi, egy saláta lepke! Jaj, vagy mit is mondott anya rá?
• Káposztalepke – nyávogta a bundás négylábú, de a szavát gazdája már nem értette.

Az egyik levél alatt találtak egy hatalmas hernyót, alig lehetett észrevenni, úgy beleolvadt a levelek zöldjébe, csak fekete-narancs csíkjai árulták el.

• Fúj, de ronda! Gusztustalan! – Ijedezett Esztike, és locsolókannájából egy kis vízzel permetezte le a jószágot.
• Pedig ebből lesznek a szép pillangók. Ő itt, különösen szép fajta. A fecskefarkú pillangó hernyója – toldotta hozzá a hasznos mondanivalót Cirmi, dorombolás közben.

A saláták után következett a zöldborsó. A sorok között egy gyanús kis dombocska emelkedett.

• Mi lehet ez? Valaki hegyet hord ide?
• Valaki, valaki…- fújt egyet a macska. Bajszait előre fordítva mutatta, kezd felpaprikázódni. – Az a vaksi fekete ördög az, a vakond! – Olyan régóta szerette volna már elkapni selymes fekete bundáját, de soha nem járt sikerrel a kerti vadászatok során, hogy morcossága, ennek szólt.

A répák, petrezselymek éppen kibújó kis zöldjei között felfedeztek egy hatalmas, ronda bogarat. A „mancsai” szinte olyanok voltak, mint apának, aki edzőterembe jár, és nagyon vastagok a karjai. Esztike picit sikoltott is, amint megpillantotta. Cirmi védelmezőn közé és az ijesztő rovar közé állt, majd berregő, ciripelő dorombolással jelezte, nem bánt. – Ő a lótetű. Nem fog bántani!

És ebben a pillanatban egy kis bolyhos potrohú földi poszméh terelte el a kislány figyelmét, ahogy a zöldségágyás szélén a pünkösdi szegfűk és körömvirágok fölött szálldosott.

• De édes! Milyen puha!
• Igaz, hogy nem bánt, de nem ajánlatos megfogni. Jobb, ha csak távolról csodáljuk.

Majd csatlakozott hozzá egy kék fadongó is, a maga fenséges termetével. Az éppen csak frissiben kiültetett paprika palánták egyikén egy fényes zöld rózsabogár pihent.

• Nézd, Cirmi! Olyan, mint egy gyémánt! - Lelkendezett Esztike.
• Pont a játék koronád közepébe való ékkő, úgy csillog. De nem gyémánt, sokkal inkább smaragd, annak van zöld színe.
• Oh! Nézd csak! Kifogyott a víz. Töltsük újra!

Ahogy visszaballagtak az esővizes hordóhoz különlegesen pompás látványban volt részük. Két szivárványosan, kékben-zöldben pompázó szárnyú szitakötő táncolt a vizeshordó tetején. Egy pillanatra lélegzetvisszafojtva álltak meg kicsit távolabb, hogy csodálják őket. A cica farka kissé idegesen csapkodott, jó lett volna játszani velük egy kicsit.

Amikor elröppentek, Esztike újra megtöltötte kis piros kannáját, és most a számára igencsak kedves helyét, a homokozó melletti körtefát vették célba. A fán három madáretető is lógott. Mindig apa dolga volt feltölteni élelemmel. Ő pedig a madáritatót vállalta.

Cirmi egyre idegesebben lapult a földhöz és lesett fel a fára.

• Tudod, nem szabad! Te már kaptál enni- simogatta meg kedvesen a macska fejét és hátát, aki ettől felegyenesedett, és már abba is hagyta az el sem kezdett vadászatot.
• Így, ni! – töltötte meg friss vízzel az itatót. Majd kissé távolabb leültek a homokozó szélére. Folyamatosan simogatta a kis bajszost, nehogy kedve támadjon a madárhúsra.
• Nézd, ott egy rozsdafarkú!
• Grrrr, én inkább azt a nagy feketerigót kóstolnám meg – de kis gazdája puha simogatása éreztette vele, hogy nem szabad.
• Ilyenkor olyan lassúak még a kis fiatal husikák. Csak a bokrok, virágok alján ugrálnak, repülni még nem tudnak. Mennyei lakoma lehetne belőlük!
• Oh, nézd! Azt a furcsa sapkásat! Mint apa barátjának a haja, olyan a feje. Az mi lehet? – Mutatott a bóbitás fejű, szürkésbarna madárra, aki szépen feketével keretezett szemével óvatosan méregette az itatót.
• Majd megkérdezem apát, ő biztosan tudja a nevét.
• Csonttollú- mormogta lustán a kis bundás, miközben hunyorogva tisztogatta a bundáját.
• Ott van őszapó! – Legszívesebben hangosan kiabálta volna Esztike. A kis kedves, fehér pofijú madár volt a kedvence mind közül. Hiába nem volt feltűnő, színes tollruhája, de őt szerette a legjobban. Mindig nagyon örült, ha láthatta. De az idők során megtanulta, hogy csendesen örüljön szeretett vendége érkezésének, máskülönben nem gyönyörködhet benne sokáig.

Izgatottságában bekapta hüvelykujját, úgy bámulta kikerekedett, csillogó szemekkel.

- Eszter! Esztike! Kész az ebéd! – Hallatszódott anya hangja bentről.

- Képzeld, anya! Tudod ki járt itt? – Hallatszódott egyre halkulón a kislány örömteli hangja, ahogy szinte már repült befelé hosszú fonott copfjaival anyukája karjaiba.

[1] Az erdők nemzetközi napja 2012-től az ENSZ közgyűlése alapján.