Tortyogó-Mortyogó Lápi Takonypóc

Tortyogó-Mortyogó Lápi Takonypóc.

Tortyogó-Mortyogó Lápi Takonypóc

Tortyogó-Mortyogó Lápi Takonypóc

Tortyogó-Mortyogó Lápi Takonypóc nem meglepő módon egy lápban élt. Nem tóparton, nem mocsárban, hanem lápban. Szerette ezt a tőzeges, vizes, védett közeget. Ő maga is védett volt. Minden barátja vigyázott rá. Ki is használta ezt az óvó kedvességet, mert akibe csak tudott, belemart. Mindig morgott. A kisebb állatok mind rettegtek tőle, különösen a kis kandicsrákok, bolharákok, vízibolhák, de még a felnőtt szúnyogok, akik már nem is a vízben éltek, ők is aggódva féltették a még vízi-bölcsödében dajkálódó apróságaikat tőle. Hiába volt ő maga is picike, modora miatt mégis félelmetes volt.

Ennek ellenére mégis sokan vigyáztak rá. Ugyanis vagy az allergiája miatt, vagy a mikroklíma hőmérséklete miatt, ezt nem lehet tudni, és már soha nem is derül ki, de mindig meg volt fázva. Állandóan tortyogott-mortyogott. A barátai, szomszédai, a láp egész élővilága folyamatosan emlékeztette őt arra, hogy fújja ki az orrát, ne tortyogjon. Így ragadt rá ez a név, és már mindenki csak így ismerte széles-e lápon, hogy Tortyogó-Mortyogó Lápi Takonypóc.

Anyáskodó szeretettel szólt neki a gébics, és a kanalasgém. Hápogva-pampogva a kacsa családok. A vacogó foggal iszkoló kis rákocskák is még féltőn odaszóltak neki, hogy fújja ki az orrát, mert baj   lesz.                                                                                                                               

Mindenki féltette. Tudták, hogy komolyabb, nagyobb bajt okozhat a megfázásos lerakódás, a hosszan elhúzódó gyulladás.

Tortyogó-Mortyogó Lápi Takonypóc pedig mindig szót fogadott. Azonnal fújta is az orrát. Majd egyszer egy szép napon, a sok kedves figyelmeztetés, aggódó szeretet megtette a hatását. Már nem kellett őt figyelmeztetni, hanem magától is észrevette és nyúlt a zsebkendőjéért. És láss csodát! Nem volt már többé se tortyogó, se mortyogó, de még csak takonypóc sem! Így lett belőle egyszerűen csak Lápi Póc!