Nézőpont

Nézőpont.

Nézőpont

Éppen, hogy csak dereng. A megszokott reggeli készülődés közben a kávé mellé felkapcsolja a rádiót. Valami aktuális zene szól. Igazából mindegy, csak legyen egy kis háttér zaj. Majd a hírekre vált.

Az első hír a mindenkit a maga érdektelenségében foglalkoztató pedagógus sztrájk volt.

Ő is ott lehetne. Mégis a szokott módon készülődik. A kávé mellett még végig gondolja a napját, melyik osztállyal is fog találkozni? Vajon meggyógyult már Dávid? Olyan régóta beteg. Nagyon jó esze van, de még félév sincs, és már majdnem elérte a túlléphető keretet a hiányzásainak a száma. A covid…mondják…Sok mindent írunk a pandémia számlájára, de azért mindent nem lehet.

-A kevés fizetés…bla, bla, bla…életpálya modell, … bla, bla, bla…-szűrődik át lassan a tudatába a hírekből.

Valóban. Kevés. Mindenhogyan. 12 éve tanít, de hónap végén az utolsó héten, de ahogy az árak emelkedtek, már a hónap felétől egyre többet látogat haza a szüleihez. Már nem is titkolja, hogy azért, mert legalább ételt kap, bőven csomagolnak is neki.

Vajon mi lehet mostanában a hetedikes Bogival? Annyira befelé forduló lett. A szemébe fésüli a haját, bővebb, nagy pulcsikban jár. Korábban mindig csinos lófarokba fogta és úgy mosolygott bele a világba kedvesen, mint egy napsugár. Rontott is. Kránicz tanár úr panaszkodott, hogy az idén nem tudja indítani az országos matekon, már az iskolai fordulón kihullott.

-A pedagógushiány miatt már több iskolában…a gyermekek tanuláshoz való joga sérül…

Ezen még nem is gondolkozott. Most került ki szinte az egyetemről, a pályakezdő évek után kapott egy osztályt, új kihívások, új élmények. A jelenlegi osztálya a második osztályfőnökként. Már szépen összeszoktak. Ami igazi csoda volt az online térben, sok hiányzással együtt. Igazán jó kis csapat! Tisztelettudóak, kedvesek, segítik egymást. Na, jó. Ott van Norbi, aki semmiben sem akart részt venni, a szünetben sem szakad le a fülhallgató a fejéről, pedig már az igazgatói figyelmeztetést is megkapta érte. Igaz, válnak a szülők, ráadásul elég hangosan. Péntekenként meg az egész iskola szeme láttára cirkuszoltak, mert még nincs megállapodás arról kié lesz a hétvége. Nem csoda, ha belemenekül a kis világába.

-…a társadalom megbecsülése nem tükrözi az elvégzett munkával járó felelősséget…a jövő nemzedékért való fáradozást…

Nehéz dolog ez a megbecsülés. Miért is dolgozik? teszi fel időnként ő maga is a kérdést. Ő is kapott már sok elejtett véleményt, fájó megjegyzést. A legrosszabb az, amikor a diákjai szájából köszön vissza minden fáradozás, éjszakába nyúló készülés után is az általános társadalomkritikai vélemény, miszerint minden pedagógus naplopó, nem csinálnak semmit. – „Magának ott az egész nyár, fizetett szabadsága van! Mit akar még?” -ragadt benne fájón a lelkében a mondat egy végzős nyolcadikostól.

Közben észre sem vette, de elfogyott a kávéja. Picit még elmerengett az üres bögre fölött. Majd egy halk sóhajjal felállt és beletette a mosogatóba a bögrét. Az íróasztalra tett kijavított dolgozatokat még elpakolta. Tegnap írták meg csak. Két hete van rá, hogy kijavítsa. De ilyenkor mindig arra gondol, hogy ő is volt diák. Érdekelte, hogy sikerült. Izgulnak, félnek. Persze, van olyan is, aki nem várja. Addig sem kell otthon elmondania a rossz jegyet. Ilyen mindig is volt. Ő maga is kíváncsi. Izgatottan várja, hogy mit tudnak a diákok. Ez számára is visszajelzés.

Kapkodó kulcscsörgés, gyorsan szedi a lábait lefelé a lépcsőn. A liftet ritkán használja. „Bérletre úgysem telik, legalább megvan a popsi nap.” -mondogatja magának bátorításként.

Az utca végén már látja a busz orrát lassítani, megszaporázza a lépteit, éppen elérte. Pár megálló. Gondolatban már a diákjainál jár. Olyan jó lenne látni, tudni, mi lesz belőlük? Az első osztálya már elkezdte az egyetemi éveit, van, aki már dolgozik. Múltkor pont Ági vette el tőle a csekket a postán kedvesen mosolyogva.

Új reményekkel, új mosollyal lépi át az iskola kapuját.