De profundis

De profundis.

De profundis

A rakparton ült. Állát mindkét kezébe temette, megtámasztva a térdén. És csak nézte a lépcső apró kavicsszemeit. Nézte, de nem biztos, hogy valóban azokat látta maga előtt. A lét igéző könnyedsége helyett a létezés gyötrő gondolatai tépték szét a lelkét. Mintha módszeresen apró pici, soha össze nem illeszthető darabokra szednék. Pedig minden adott volt a könnyűséghez. A simogató szellő, szikrázó napsütés, előtte szelíd, nyugodt hullámokkal csillámló víz, ami játszi könnyedséggel vitte tovább a gondokat is. Ez csak felszín. És ez kevés.

Mindene megvolt. A külső szemlélő ezt látta. Család, szép gyerekek, okos feleség, aki minden tekintetben tökéletesen passzolt hozzá. Hivatásában is szépen ívelt felfelé a karrierje. Aki csak ismerte, szerette. Mélységes alázattal és emberséggel hordozta a beláthatatlan szakmai tudását, széleslátását.

De még a hozzá közelebb állók elől is tökéletesen elrejtette mindazt, ami legbelül régóta rágta és rombolta. Ellenben, aki valóban ismerte és alaposabban megfigyelte, az látta, hogy a szemében régóta már ott ült egyfajta mélységes fájdalom. Időnként még ritka vendégként visszatért a régi élettel teli huncut csillogás, de csak azért, hogy még szembetűnőbb legyen a belső, mély gyötrődés, ami már jó ideje kísérte. Régóta nem lehetett látni a szája szegletében lakó állandó kis mosolyt sem. Pedig mennyire jellemző volt rá, még a komoly beszélgetéseknél is, vagy amikor haragudott, hogy az ott bujkáló kis mosoly bármikor széles, valódi örömmé változott. Igazi csókolni való kis szeglete volt ez az ajkának. A bujkáló mosoly lakhelye.

Minden adott volt, hogy a lágy napsütésben az ember csak magába szívja az élet minden könnyed boldogságát és csak hálával élvezze mindazt, amitől élet az élet. Az elme börtöne, a lélek szorongató ketrece nem engedte. Belül vastag falakkal volt körbevéve mindaz, amit a felszíntől mélyen elzárt. A valódi önmaga.

Nem volt boldog. Talán sohasem. Vannak olyan emberek, akik a legnagyobb bajban is megrázzák magukat, és könnyedén kacagnak bele a világba leporolva magukról az elesésük nyomait. Ő nem ilyen volt. Mélyen megélte minden sérülését és elzárta azt a fal mögé, ahol csak gyűlt a sok fájdalom. Ez határozta meg a lénye igazi mélységét. Ez volt az, amit nem mutatott meg senkinek. És ez volt az, ami lassan szivárgó méregként átitatta az egész lelkét, életét teljesen felemésztve őt önmaga számára.

Kívülről nézve nem volt semmi baj. Ha kellett, kiadta a haragját. Kiabált, veszekedett, érvelt. Elmondta, és határozottan tudomásul is adta, mindazt, ami fájt neki, amitől sértve érezte magát. Szó sincs arról, hogy nem figyeltek volna rá, vagy nem lett volna kinek megmutatnia mindezt. Sokkal inkább arról volt szó, hogy mindezt teljes mélységében nem akarta láttatni.

Talán félt a sebezhetőségtől, vagy annak a látszatától. Talán túl udvarias volt, és nem akarta terhelni önmagával a másik embert. Talán túl érdektelennek, jelentéktelennek gondolta magát ahhoz, hogy mindezeket fontosnak gondolja megosztani másokkal. Talán érdemtelennek tartotta rá a többieket, hogy megossza ezt a belső titkát másokkal. Talán mindezekből egyik sem a valódi indok. Vagy talán mindegyikben rejlik egy kicsi igazság.

Az biztos, hogy ez a zárt, belső világa, lényének, valójának a mélye, lassan, módszeresen felemésztette. Az átható önfeladás beszivárgott minden sejtjébe, csendben, láthatatlanul pusztította. Elvette a mosolyt, az élettel teli csillogást a szeméből, a bujkáló mosolyt a szája szegletéből. Már nem evett jóízűen. Már nem falta a kedvenc jégkrémjét ebéd helyett, ha azt kívánta. Már nem beszélt élvezettel a közeli cukrászda finom süteményéről, amivel időnként megajándékozta magát. Már nem vette meg a maga kedvéért a kedvenc narancslevét. Eltűnt mindaz az életéből, ami napsugarassá, élvezhetővé, életté tette az életet. Hiszen mindezek, értünk vannak. A ránk bízott kincs részei. A mi szolgálóink.  Teherré vált számára mindaz, ami a létezést működtető mindennapi élvezetet nyújthatja.

Helyette maradt az állandó szenvedés, önfeladás. Mintha önmagában eldöntötte volna, hogy mindez neki nem jár. Nem érdemli meg. Ő nem jó semmire sem.

Ki is ő valójában? Kinek látják mások? Annak, akire mindig lehet számítani? Mindent időre, pontosan megcsinál? Még a lehetetlennek tűnő, óriási feladatokkal is megvív, mert ez a kötelessége? Mindenkit meghallgat, megért, segít? Akire rá lehet tenni még egy, és még egy terhet, mert bírja? Akiről az utolsó négyzetcentiméternyi bőrt is le lehet húzni, hiszen szent kötelessége megtenni? De mindezekben hol van ő? Látják őt, vagy csak a gépet, aki elvégzi mindazt, ami szükséges? Talán pont ez kövezte ki az utat az önfeladáshoz? Emiatt tekint magára szolgáltatóként, akinek nem jár a napsugár az életből és akit samsai módon belülről felemészt valami titkos féreg?

Felállt a rakpart köveiről, anélkül, hogy valóban megnézte volna a napfényben ficánkoló, játékosan megcsillanó hullámokat, vagy a hegyeket, amik körül vették, vagy a lenge, nyári ruhába öltözött nevető nőket maga körül. Megfogta a boros palackot, majd elindult. Ahogy elhaladt az utcai szemetes mellett beledobta az üveget, és futó gondolatként érezte csak, az élete is ennyit ér. Majd megvillant a szívében az ígéret: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Ez az erőtlenség hajtotta mégis tovább napról napra az önmagába falazott életével.