Ünnep

Ünnep.

A csendes házban némán készítette vacsoráját. Egy főre. Tavaly még nem így volt. Tavaly még minden más volt. Felkapcsolta a rádiót és megkereste a híreket, hogy ne legyen olyan bántó a csönd, ami a lelkében így is fájón kiáltott.

Az asztalnál megterített. A rádiót áttekerte egy másik csatornára, ott éppen a Handel Messiása szólt. A muzsika taktusai kissé elterelték a gondolatait. Az mindig elért a lelke legmélyéig.

Pár perc, vagy lehet, hogy csupán pár pillanatnyi önfeledt élvezet után, amit a felejthetetlen zene hangai okoztak, újra nehéz teherként zuhant rá a valóság. Hiába volt a finom az étel, az ünnepien megterített asztal, egyedül volt. Elment, akit olyan nagyon szeretett. Akivel teljes volt az élete. Néha, mint megszokott bútordarab a kényelmet, a komfortot nyújtotta, néha zsörtölt, morgolódott, de most ez a zsörtölődés is megszépült és hiányzott. De mindig ott volt. Mellette. Vele.

Letette az evőeszközt, szinte alig evett, majd bement a nappaliba, leült kedvenc foteljába, bontott egy üveg pinot, kortyolt egyet, majd becsukta a szemét. Hagyta, hogy hasson rá újra az oratórium és a feltörő emlékek. Nem érzékelte az idő múlását, már a mennyien fájdalmas és dicsőséges dallamok sem értek el hozzá, hiába hallotta őket, a lelke megtelt emlékekkel és a hiánnyal.

Legördült az első könnycsepp, majd sorban utána a többi. Megállíthatatlan, egész testet megrázó zokogásban tört ki. Fájt. Égett ez a nehéz teher, a hiány. De minden könnycseppel enyhült is. Tisztult a begyógyulni nem tudó seb, amit oly sokszor kellett elrejtenie a munkája miatt. Nem láthatták őt gyengének.

Arra eszmélt, hogy a rádió távoli hangjai már nem az ismert dallamokat játszották, hanem valami beszélgető műsorban beszélt szinte egyszerre vendég és riporter. Felhajtotta a kitöltött bort, majd odasétált a rádióhoz és kikapcsolta. Elpakolt az asztalról. Lefekvés előtt még megsimogatta a kedves arcot az íróasztalon lévő fényképen, majd imára kulcsolt kézzel próbált elaludni.

- Atyám, hálás vagyok mindazért, amit napról napra adsz. Az erőért, hogy bírom, amit rám mértél. A csendért, az együtt eltöltött évekért. Kérlek, adj ünnepet az ünnepben!