Felhő és a tűzmanó

Felhő és a tűzmanó.

Felhő és a tűzmanó

Nagyon meleg, nyári éjszaka volt. Felhő bent feküdt a nappaliban a hűvös padlón. Imádott ott feküdni, hallotta ahogy szeretett gazdái a saját fekhelyükön alszanak és ez nagyon megnyugtatta, valamint a nagy meleg elől el tudott rejtőzni. Ezen az éjszakán azonban nem tudott aludni, hallgatta gazdái szuszogását, de valami mégis nyugtalanította. Kisétált a teraszra, felállt első két lábával a korlátra és úgy kémlelte a sötétséget.

A kerítés előtti szomszédot a nagy akácerdőivel nem szerette. Nem az akácossal volt a problémája és a sok gazzal, mert oda nagyon szívesen bement volna szimatolni, de sajnos nem engedték meg neki. Azt az embert nem szerette, aki néha alattomos járásával lejött a kerítés végébe és gyanúsan kémlelt. Felhő ilyenkor mindig megugatta, ezzel jelezve neki, hogy ne merészeljen kijönni onnan. Most mégis mindig oda kémlelt Felhő, onnan érzett valami veszélyt. Ahogy forgatta a fejét, látta, hogy az akácos szomszéd terasz ajtaja mögül valami piros fény ugrándozik, virgonckodik és hirtelen nagy gonosz szemeit Felhőre szegezte. Felhő abban a pillanatban tudta, hogy cselekednie kell, hiszen az egyik legnagyobb ellensége a tűzmanó nézett vele farkasszemet.

Nagyon hangosan és idegesen kezdett ugatni, amit legjobb barátja, Dió azonnal észrevett. Mivel már fél szavakból értették egymást, Dió is belekezdett a féktelen ugatásba. Pillanatokon belül mind a két kutyának a gazdái kint voltak a teraszon, hiszen azonnal hallották, hogy ez az ugatás a nagy bajt jelző ugatás volt. Arra néztek amerre a két kutya ugatott és mivel mind a ketten tűzoltók voltak, azonnal felfedezték, hogy nagy a baj. Egyszerre ugrottak át a teraszuk korlátján, másztak át a kerítésen és szaladtak a ház felé. Felhő és Dió rendíthetetlenül folytatta az ugatást, amire felkelt Málna is, a hátsó szomszéd kutyája és ő is bekapcsolódott a riasztási láncba. Erre Boszkónak sem kellett több, hiszen legidősebb kutyaként az utcában ő is megérezte, a veszélyt, így ugatásával biztatta a gazdáit, hogy kelljenek és jöjjenek ki a házból. Hamarosan mindenki felkelt a kis zsákutca végében és hívták a tűzoltókat. Mire megérkeztek a tűzoltók, addigra az összes lakó a ház körül volt és láncban adogatták egymásnak a vizes vedreket. Sajnos a tűzmanó olyan erős volt, hogy egyedül nem tudtak vele megbirkózni. Szerencsére a tűzoltók nagyon hamar megérkeztek a helyszínre. Felhő nem szerette a nagy kocsikat, félt tőlük, így mindig megugatta őket. Amint meglátta, hogy egy nagy piros, szirénázó szörnyeteg áll meg az ő szeretett háza előtt, azonnal nem tetszését fejezte ki mindenki számára hallható módon. Azonban hamarosan elhallgatott, mert felfedezte, hogy ez a piros szörnyeteg nem is olyan szörnyű, hiszen az ő gazdájának ment segíteni a tűzmanó elaltatásában. Hatalmas szemekkel és szinte tátott szájjal nézte, ahogy abból a piros kocsiból hatalmas sugárral tőr elő a víz és egyenesen a tűzmanó fészkében csap le. Felhő nagyon izgult és drukkolt, hogy a nagy piros autó nyerje meg a küzdelmet. Amint a ház felé nézett találkozott a tekintete a tűzmanó tekintetével, aki már nem ugrált olyan féktelenül, hanem inkább csak pislogott-pislogott és egyszer csak elaludt. A négy kutya szinte egyszerre vakkantott fel örömében. Az izgalom lassan alábbhagyott, a tűzmanót oltó piros kocsi is elment és lassan minden visszatért a megszokott életbe.

Valami azonban megváltozott. Egyik nap Felhőt és Diót beengedték az akácos udvarba és attól a naptól kezdve minden délután ott játszottak, ugráltak, szaladgáltak. Mind a két kutya biztos volt benne, hogy Dió gazdája azért vette meg ezt az udvart, hogy így mondjon nekik köszönetet amiért hangos ugatásukkal megmentették a kis zsákutcát a tűzmanó pusztításától.