Felhő és a postás

Felhő és a postás.

Felhő és a postás

Felhő életében a hétköznapok nagy kihívást jelentettek. Ilyenkor a szeretett falkája reggel magára hagyta mivel el kellett menniük dolgozni. Nagyon korán még sötétben elmentek. Ilyenkor mindig különböző helyekre finom kutyakekszeket rejtettek el és mikor Felhő magára maradt az volt a feladata, hogy ezeket megtalálja. Már szinte minden rejtek helyet ismert, de mivel nem akart csalódást okozni a szeretett gazdáinak, így minden reggel körbejárta a házat. Azonnal megtalálta a jobbnál jobb ízű kekszeket, amiket azonnal el is ropogtatott. A legfinomabb falat mindig a hátsó teraszra volt elrejtve. Mindig azt hagyta utoljára, mert az a jutalomfalat sosem volt egyforma. Nagyon izgatott volt minden reggel, mert sosem tudta, hogy aznap milyen falattal fogják meglepni a gazdái. Amikor az utolsó finom falat is elfogyott, odafeküdt a kerítéshez és őrködött. Végig nézte ahogy minden szomszédja elmegy dolgozni, a szomszéd gyerekeket elviszik óvodába és iskolába. Amikor minden elcsendesedett elhelyezkedett kényelmesen a kerítés tövében és álomba szenderült. Olyan jóízűen és nyugodtan tudott aludni, hogy néha csak arra eszmélt, hogy egy kocsi megy el mellette. Ilyenkor gyorsan felugrott és ugatva szaladt az autó után. Mikor odaért a kocsihoz, addigra kiment az álmosság a szeméből és akkor látta meg, hogy valamelyik szomszéd érkezett haza. Ilyenkor lógó orral visszaballagott a kerítéshez, mivel a nem létező veszély elhárult.

Viszont volt Felhőnek két ellensége, akik szinte minden nap bejöttek az ő utcájába. Az egyik nagyon nagy volt és hangos. Négy keréken jött, a kerekeken egy nagy fehér doboz volt. Felhő el sem tudta képzelni mi lehetett ez. Olyan volt, mint egy autó, de sokkal magasabb és nem volt rajta annyi ablak. Begurult az egyik ház elé, dobozokat pakoltak ki belőle és el is ment. Felhő nagyon félt tőle, így amint meglátta azonnal ugatott és a kerítés mellett kergette. Mindig izgult, hogy nehogy meglássák rajta, hogy mennyire fél ettől a nagy valamitől, ezért elővette a legvadabb kutya arcát, felborzolta a szőrét és hangosan ugatott. Mikor elment a hatalmas autó elégedetten vette tudomásul, hogy ismét sikeresen megvédte a területét és az otthonát.

A másik ellenségét sokkal veszélyesebbnek tartotta Felhő. Ő sokkal kisebb volt, mint az autó, ő biciklivel érkezett szinte minden nap ugyanabban az időben. Egy ember volt, aki Felhő szerint mindig abban mesterkedett, hogy valahogy bejöjjön az udvarra. Már tudta mikor ér ide, mert egy kutya azonnal jelzett Felhőnek. Ez az ellenség lassan ment a ház előtt, tolta maga mellett a kerékpárt és sunyin nézett a ház felé, Felhő háza felé. Néha megállt, odajött a kerítéshez és valami papírdarabot dobott a postaládába. Felhőnek ilyenkor kellett nagyon résen lennie. Biztos volt benne, hogy ha ő ott akkor nem őrzi jól a házat bejönne ez az idegen. Mivel Felhő jó munkát végzett, ugatott és morgott, így a biciklis idegen csak a postaládáig mert jönni. Mikor elment a háztól, elindult a szomszédai háza felé. Felhő úgy érezte azokat a házakat is meg kell védenie, így a kerítés mellett végig követte és ugatással arra biztatta Dió barátját, hogy ő is legyen éber és együtt üldözzék el a betolakodó idegent. Szerencsére olyan jó barátok voltak, hogy fél szavakból is megértették egymást, így a biciklis idegen ott is csak a postaládáig jutott és utána gyorsan elkerekezett. Dió és Felhő ilyenkor nagyon büszkék voltak magukra, hogy milyen jól végzik a munkájukat, hiszen a rájuk bízott területre idegen nem lépett be.

Amikor már mind a két veszélyt elhárította, Felhő tudta, hogy hamarosan hazaérnek a gazdái. El is határozta, hogy amint megérkeznek el fogja mesélni nekik, hogy ma is milyen jó munkát végzett. Mikor délután hazaértek a gazdik, Felhő csak mondta a magáét és közben rótta a köröket az udvarban és tudta, hogy a gazdái értik, hogy az aznapi veszedelmeket meséli nekik. Ezek után mindig megsimogatták, megdicsérték és Felhő újabb erőt gyűjtött a szeretet erejéből, hogy másnap ismét szembe szálljon a két legnagyobb ellenségével.