Feneketlen tó vizében - BALLADA

Feneketlen tó vizében - BALLADA.

Feneketlen tó vizében
elmerült a fény,
elmerült egy kisleány,
elmerült szegény.

Ment a tóba haját mosni,
egyre mélyebb lett a víz,
de már csak a jajkiáltást
hallotta meg az ég!

Sötét felhők gyűltek össze,
felkerekedett a szél,
tomboló vihar tépte ki a fákat,
s lehullott róluk mind a levél.

Vízbe fojtva ott lebegtek
mind a felszínen,
köré gyűltek a lány testének
az apró, kis levelek.

Ringatta a tó a testet,
az égből eső hullt,
mérgesen cikáztak az égen
a vakító villámcsapások.

Dörgött innen, dörrent onnan,
szakadt már az égi víz,
feneketlen tó mélyéből
kis test után nyúlt egy kéz.

Levitte a tó melyére..!
Eltűnt az a lány!
Vén bagoly huhogta ezt
egy kiszáradt ág tetején, a fán.

Azóta is átok ül a tavon,
nem jár arra senki,
csak az édesanyja jár el arra
könnyeit önteni.

Keresi gyermekét,
kutatja hol van,
kiált keservesen
a zöld szemű tónak:

-    Add vissza! - Add vissza 
a lányomat holnapra! 
Vagy vigyél engem 
is örökre magaddal!

De a tó színt játszik,
kékről zöldre vált,
az asszony a tó partján
egyre csak sírdogál.

Annyi könnye hullt már,
tó lett belőle,
fájdalmát a víz...
Megelégelte.

Gyermekét a partra
kidobta néki,
s megszólalt a leány:
-    Ki vagy te néni?

-    Én vagyok az Anyád, 
Ébredj, lányom, ébredj! 
Meséld el, hogy jártál, 
meséld el nékem szépen!

Olyan helyen jártam,
hideg volt és fáztam,
nem találtam sehol
az én drága jó Anyámat!

Nem volt mit ennem,
nem volt mit innom,
hiába ringatott a tó,
nem volt az nékem, nékem való!

S ringatott halacska,
ringatott a mély,
messze vitt le engem
egy óriási kéz!

Fésülte a hajam
egy kristálypalotában,
de én mindig csak azt mondtam:
- Add vissza Anyukámat!

S hogy nem maradok itt!
S vigyen vissza innen!
Nem kell csillogása
gyermekszemeimnek!

Fáj a szíve Anyámnak
érzem, értem sír!
Tengernyi könnye hullt már..!
Adj vissza néki, te mély s tiszta víz!

És a kéz felemelt,
öledbe tett be,
de veled együtt, Édesanyám,
vissza kell mennem!

Ha nem megyünk, meghalok,
s el kell temetned,
föld alatt leszek, de
oda már nem jöhetsz!

Sötét felhők gyűltek össze,
felkerekedett a szél,
tomboló vihar tépte ki a fákat,
s lehullott róluk mind a levél.

A két tóból egy lett,
már nem zúgott a szél,
csendesült a vihar,
s kitisztult az ég!

Együtt nyugodtak,
immár együtt is lehettek,
a vén bagoly néha
még elszáll a tó felett.

2022.12.08.
Én írtam: Szabó Márta