Folyton síró királykisasszony

Folyton síró királykisasszony.

Ezt a mesét Bogyika akkor mesélte el, amikor nagyon fájt a kis hasikája és sehogyan sem tudtunk rájönni, hogy hogyan is segíthetnénk neki. Elmesélte hát, hogy az egyszeri király lányának Sehol országban hogyan is segített egy fiúcskának öltözött leányka.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon szegény ember, akinek volt két fia és egy leánykája. A szegény ember egyedül volt, a felesége régen meghalt és érezte, hogy az ő ideje is kitelik hamarosan. Magához hívta hát a legidősebb  gyermekét és a lelkére kötötte, hogy mindig vigyázni fog a testvéreire.

A legidősebb fiú szolgálatot vállalt, de sehogyan sem tudtak megélni, így elhatározták, hogy vándor útra kelnek, hátha több szerencséjük lesz út közben. A kicsi  lánykát nagyon féltették a testvérei, ezért inkább fiú ruhát adtak rá és a szép hosszú haját sapka alá rejtették. Úgy indultak útnak,  mint három fiú testvér.

Ahogy mentek, mendegéltek, eljutottak Sehol országba, ahol hallották, hogy nagy gondban van a király, mert a leánykája folyton csak sír. Senki nem tudja megvigasztalni. Pedig a szegény királynak így is volt már gondja éppen elég. Az országa határán a szomszédos ország hadserege állt, készen arra, hogy elfoglalják az országát, a felesége pedig meghalt, nem sokkal a kislányuk születése után.

Kihírdette hát, hogy aki segíteni tud a kislánya baján, annak három szekérnyi arany lesz a jutalma. Persze próbálkoztak is mindenféle tudós emberek, vajákos asszonyok, de a kicsi lányka csak sírt és sírt. A király már nagyon aggódott, hogy senki nem tud rajta segíteni és őt is elveszíti, mint az édesanyját.

A három testvér hírül vette és elhatározták,  hogy megpróbálnak segíteni.  Meg a  három szekérnyi arany sem jött volna rosszul. Először a legidősebb fiú próbálkozott. Énekelt is, táncolt is a kicsi lánynak, de bizony az abba nem hagyta a sírást. Próbálkozott ezzel, próbálkozott azzal, de a kicsi királylányka csak még keservesebben sírt. Így aztán kénytelen volt ő is a király elé állni -  mint annyian   előtte, - hogy bizony a kislányt neki sem sikerült megvigasztalni.

A király jószívű volt, nem bántotta a legidősebb fiút, sőt, mert egyenes beszédű, szép tartású legény volt,  felkérte, hogy legyen a hadserege parancsnoka. A legidősebb fiú boldogan vállalta a szolgálatot és mindjárt el is indult a seregével az országhatárra, hogy megvédje a betolakodóktól.

Ezután a középső fiú próbálkozott. De sajnos  ő sem járt több sikerrel. A kislány csak sírt, rít tovább keservesen. A király őt sem bántotta, mert látta a szemén, hogy igen csavaros eszű legény, inkább felkérte a kincstárnokának. Így a három szekérnyi aranyat ugyan ő sem szerezte meg, de onnantól  láthatta nap, mint nap a király  kincstárában.

A harmadik testvér is megpróbálkozhatott. Róla csak a tesvérei tudták, hogy valójában leány, aki szép teremtéssé serdült a vándorlásuk évei alatt. A fiúnak öltözött leány, amikor odalépett a kicsi királylányka bölcsőjéhez, levette a sapkáját és hagyta a vállára omlani a  szép vörös haját.  A kicsi baba ezen úgy meglepődött, hogy még a sírást is abbahagyta menten.

A leány erre előhívta  a Ciró-Maró Manóit és mindegyiket bemutatta a királylánykának. A  Ciró-Maró Manók éppen tízen vannak. Jobbról is és balról is öten. Ugye, Te már kitaláltad, hogy az ujjacskáid ők? De a folyton síró királykisasszony még nem ismerte őket, így a leányka  sorban bemutatta  őket neki.

Látod, mutatta az első manót. Ő a legvastagabb, de a legügyesebb is. Szembe tud fordulni a testvéreivel és mindig tanul valami újat. Az ikertestvérét is megmutatta és mókásan táncoltatta őket a királylányka előtt. A következő manó a fontoskodó. Kicsit magasabb és vékonyabb, mint az elsők, de a legkevélyebb. Ő akar megmutatni mindenkinek mindent. Mellette áll - pont középen - a középső ujj. Na, ő aztán ügyes is és kevély is, mert általában a legmagasabb a manók közül. Mellette áll az érzékeny gyűrűs ujj. Ő nagyon szereti cicomázni magát!  Igen boldog, ha gyűrűt húznak rá. Mellette a legkisebb manó, ahogy a neve is mondja, a kisujj. A mondóka szerint ő az  a legkisebb, aki mind megette. 

A folyton síró  királykisasszony csak nézte, nézte  a Ciró-Maró Manókat  könnyes szemecskékkel és annyira elbámult rajtuk, hogy már  sírni is teljesen elfelejtett. A nagy csendre benyitott a király. Fiatal ember volt és bizony,  amikor meglátta a szépséges leányzót, ahogy a karjában tartja a kicsiny leánykáját, hát igen csak megtetszett  neki. 

-          Egy életem, egy halálom, én a tiéd, te az enyém, leszel-e a párom? - szólt a lányhoz.

A leány megszerette a csöpp királylánykát és a király sem volt éppen  ellenére való, így boldogan igent mondott a kérésre. Még aznap hatalmas lakodalmat csaptak. Három nap, három éjjel folyt a dínom-dánom. Talán  még most is élnek, ha meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle.