Barion Pixel

Füsti, a fekete ördögfióka


http://mocorgohaz.hu/

Egyszer volt, hol nem volt, messze-messze innen, valahol a sűrű, sötét erdő mélyén, ahol suttognak a tölgyfák és súgdosnak a bükkök, az árnyékos lombok alatt, volt egy mohával fedett, titokzatos kőhalom. Avatatlan szemek azt gondolták volna, hogy csak ...

Kép forrása: stock.adobe.com

Egyszer volt, hol nem volt, messze-messze innen, valahol a sűrű, sötét erdő mélyén, ahol suttognak a tölgyfák és súgdosnak a bükkök, az árnyékos lombok alatt, volt egy mohával fedett, titokzatos kőhalom. Avatatlan szemek azt gondolták volna, hogy csak egy közönséges kupac: csupa kavics, szikla, gyom, gallyak, száraz levelek, mindenütt avar és piszok, ám ha valaki közelebbről megnézte, igen gyorsan kiderült, hogy ez a kőrakás bizony egy barlang. 

Ennek a barlangnak azonban annyira szűk volt a bejárata, hogy mi, emberek szinte észre sem vettük volna, mert csak egy akkorka lyukat lehetett az egészből látni, amin egy nyúl, egy pocok vagy egy ürge tudott volna átfurakodni. Ha valaki azonban össze tudott volna zsugorodni egészen parányira és keresztüljutni valahogy a bejárati kapun, akkor hosszú, lefelé vezető csigalépcsőket egy tágas, óriási csarnokot talált volna. A falakon körben mindenütt különböző formájú és színű gombák és csodálatosan csillogó kristályok növekedtek, amelyek mindannyian szólongatták volna a vendégeket, már ha azok oda tudtak volna menni valahogy a piciny bejárati ajtón át.

A lépcsők olyan körkörösen futottak lefelé, hogy már majdnem beleszédül az ember abba is, ha csak beszélni kezd róla. Csak szaladtak és szaladtak spirál alakban, lefelé a sötét mélybe, akár egy feneketlen kút aknája, és ha valaki felülről nézett volna a semmibe, áthajolva a lépcsők mellett álló korláton, akkor egyre kisebb és kisebb gyűrűket látott volna, mialatt ez az egész lefelé haladó, szűkülő tölcsér úgy festett, mint egy hatalmas fának a belseje. Ahogy követi az ember a lépcsőket, egyre nagyobb lesz a forróság: lassan már-már annyira meleg van, mintha örökös nyár lenne odalenn, noha a napocska egyetlen sugara sem tud lehatolni ilyen mélységbe. A kristályok és a gombák mégis bevilágítanak mindent, sőt: ahogy egyre lejjebb haladunk, végül már olyan világosság uralkodik, mintha fényes nappal lenne mindenütt.

Ha körülnézünk az akna fenekén elénk táruló síkságon, észrevehetjük, hogy érdekes, sokszög alakú házak sorakoznak szerteszét és a völgyekben aprócska lávapatakok folydogálnak, amíg minden ház portájánál kemencék sütögetnek és üstök fortyognak. A legtöbb ilyen városka girbe-gurba utcákból áll, amelyek úgy tekerednek és cikkcakkoznak, mint a kígyó, amíg mindenféle óriási földalatti bogárkák szedik fürge kis lábaikat és röpködnek szárnyaikkal az égen - már ha nevezhetjük égnek azt a boltozatot, ami lent van mélyen a föld alatt. Soknak közülük nyereg van a hátán és kantár van a fején, mintha csak lovak lennének, és különös, apró emberkék, vagy jobban mondva inkább manók terelgetik őket. De várjunk csak, hiszen nem is manók azok biza, hanem valóságos ördögfiókák! Csak rájuk kell nézni, mindegyiknek hosszú, ostoros farkincája van, topogó, patás lábai és két kecskeszarv ékeskedik a kobakján.

Joggal azt gondolhatnánk, hogy ezek az ördögök mindannyian valami rosszban sántikálnak, pedig nem akartak ártani ők senkinek: csupán táncoltak és énekeltek a tábortűz korül, fogócskáztak, játszadoztak, vagy a földalatti növényekből valami finom kis levest főztek maguknak, amelyet hatalmas fakanalakkal kóstolgattak, és amelyikük fiú volt, annak ilyenkor villás kecskeszakállán kövér csöppekben csordult le a vacsora. Mindenki boldog volt és jól érezte magát ebben a kis földalatti városkában, és nem cseréltek volna sem az elvarázsolt erdő, sem a kísérteties barlangok egyetlen más teremtményével sem. Vagyis majdnem mindenki boldog volt. Akadt ugyanis egy ördögfióka, aki búslakodva, magányosan ült mindennap a háza előtt egy kis kőpadon, vagy szomorúan figyelte a többieket az ablakából, akik a játszótéren mulattak.

Nem volt rajta semmi különös a többiekhez képest, csak éppen az, hogy amíg a többi ördögfajzat mind olyan piros volt, mint a pipacs, addig ez az egy, aki egyedül búsult otthonában olyan fekete volt, mint a szurok, amiben ebédjüket főzték a fiókák maguknak, vagy mint az árnyék, ami éjszakánként, amikor kialudt a kristályok és gombák fénye, teljesen belepte a barlangot. Ez a kis fekete ördög, akit úgy hívtak, hogy Füsti, nagyon bánatos volt. Akárhogyan próbált ugyanis játszani a többiekkel, nem akarták észrevenni, de ha éppen be is vették a játékba, akkor is valami jelentéktelen szerepet osztottak rá: ha fociztak, mindig ő volt a kapus; ha kidobósoztak, el sem indult a játék, és ő már is kiesett; ha futóversenyt rendeztek, mindig ő volt az egyedüli néző, de ha fogócskáztak, akkor sem lehetett ő a fogó. Sőt, bújócskázás közben sem akarták valahogy soha megtalálni, és már elcsendesült minden, amikor végül megunva a várakozást hazaballagott kunyhójába.

Nem csoda hát, hogy egy idő után annyira megsértődött és olyan szomorú lett, hogy inkább nem is próbálkozott többet, csak ücsörgött egy magában, és ha nem látták a többiek, keservesen sírt. Nem volt egyetlen igazi barátja sem, aki hozzászólt volna, pedig nagyon kedves volt mindenkihez és mindig segíteni próbált. Tudta, hogy azért viselkednek így vele, mert ő nem olyan, mint a többiek, és sokszor kívánta, bárcsak úgy nézhetne ki, mint amazok. Egyszer még be is mázolta magát tetőtől talpig pirosra, de inkább olyan volt csak, mint egy bohóc, nem pedig, mint egy igazi ördögfióka, ezért kuncogtak a többiek egy kicsit, aztán utána is ugyanúgy ő volt az utolsó mindenben, mint annak előtte.

Egyik délután, amikor az uzsonna után a többi kisördög már az újabb játékhoz készülődött, Füsti szokás szerint az udvarán szomorkodott, amikor érdekes dologra lett figyelmes. A kerítésének az egyik deszkáján ugyanis egy gyönyörű, ibolyaszínű, különleges pillangót vett észre, olyat, amilyet még sohasem látott addig, mert náluk valamennyi pillangó egyszerű lila színben pompázott. Gondolkodott, gondokodott a fekete fióka, és arra jutott, hogy ha ez a lepke más színű, mint a többiek, akkor lehet, hogy csak úgy vetődött ide, pont úgy, mint ő. Hirtelen olyan dolog történt vele, amit már nagyon régóta nem tapasztalt: mosoly jelent meg az arcán, kivirult, valósággal ugrándozni kezdett a ház körül, úgy érezte, valóságos ünnepnapot tart: a legfinomabb ételeit fogja elkészíteni és a legszebb dalait eljátszani parányi hegedűjén.

Azt eszelte ugyanis ki, hogy követni fogja a pillangót, bárhová is megy, és végre talán talál magához hasonló ördögfiókákat. Olyanokat, akik szeretni fogják és rendesen beveszik a játékba, akikkel soha nem lesz szomorú és mindig barátkozni fognak vele. Kínálgatta hát a pillangót a legédesebb nektárral, hogy magánál tartsa, amíg összepakolta kis hátizsákját, majd se szó se beszéd, úgy hagyta ott a piros kis ördögök városkáját, hogy még csak el sem köszönt senkitől. Követte a pillangót, aki miután jóllakott, vígan bontogatta szárnyait és repült a városon kívüli parázsréten, Füsti pedig apró batyujával tipegett a nyomában és próbált vele lépést tartani. Végül hosszú, fáradalmas út után elérkeztek a barlang egyik falához, amelyiken egyetlen lyuk tátongott - éppen akkora, hogy egy ördögfióka kényelmesen be tudott sétálni.

Nem is volt kérdés, hogy merre folytatódott a lepke útja, és ismerős utazóként repült tovább az alagútban, amíg kétoldalt mindenféle érdekes barlangrajzokat világított meg a fáklya és pöttöm pókok futkároztak a képeken. Kis hősünk annyira lelkesen és rendületlenül követte a pillangót, hogy nem is igazán figyelt a rajzokra, hanem csak ment és ment, bátran és reménykedve egyre beljebb, egyre előbbre szárnyas barátja nyomában. Az sem érdekelte, mi fog történni vele, mert tudta, hogy nem fog hiányozni senkinek; hogy ő úgysem tud megváltozni és nem fogadják el, úgyhogy rosszabb már egyébként sem lehet. Vándorlása közben álmélkodva vette észre, hogy olyan fajta gombák, rovarok és ásványok veszik körül őt lassan, amilyeneket soha életében nem látott addig, amelyek különböznek azoktól, amelyek otthon vannak, majd amikor kalauzához hasonló, ibolyaszínű pillangókat pillantott meg kis csoportokban, majd kiugrott a szíve örömében, mert tudta, hogy most már egy új városkába ért, és reménykedett, hogy végre itt majd megtalálja a helyét.

Amikor meglátta az első házakat, nagyot nézett, mert még azok is egy kicsit mások voltak a többinél: nem sokszög alakúak voltak, hanem mindegyik olyan volt, mint egy kúp, sima és kerek, de ezt a pár apróságot leszámítva szinte minden ugyanolyan volt, mint odahaza. Vagyis majdnem. Ugyanis ahogy az első ördögök szembejöttek Füstivel, kissé meglepetten vette tudomásul, hogy ebben a városban a lakók mindannyian vörösek, mint a szegfű, vagyis kicsit sötétebbek, és nem olyan rikító, élénkpiros színűek, mint ahonnan ő jött. Egyébként minden másban ugyanúgy néztek ki, mint amazok, akik Füsti városában laktak. 

Belefáradva a hosszú útba hősünk viszont azt gondolta, ezek az ördögök azért mégiscsak jobban hasonlítanak hozzá sötétebb színükkel és csinos kis házaikkal, és ők majd biztosan játszani akarnak vele. Nem is kérette magát sokáig, hanem levette hátáról batyuját, kínálgatni kezdte a többieket elemózsiával és udvariasan bemutatkozott: ,,Halihó, Füsti vagyok, a szomszéd városból jöttem, ide szeretnék költözni hozzátok, és szeretném, ha valaki játszana velem. Hoztam sütit, levest, amilyet mi szoktunk főzni, a hegedűm is itt van, zenélhetek is nektek. Ugye fogtok velem majd játszani?” 

Ilyen és ehhez hasonló dolgokat mondott, először vidáman, aztán aggódva, végül egészen szomorúan, és azt vette észre, hogy még rosszabbul érzi magát ezek között az idegenek között hirtelen, mint saját városában. Nem csak, hogy láthatóan nem értették, vagy nem akarták érteni, hogy mit mond Füsti, hanem szabályosan kerülték őt. Alig mertek ránézni, mintha valami furcsa betegségben szenvedne, és csak néhányan bámulták lopva az ablakon keresztül szobáik rejtekéből, de még azt sem túl sokáig. Láthatóan féltek tőle, nem bíztak benne, nem érdekelte őket, hogy mit akar, csak az, hogy minél előbb menjen innen. Füsti nem tudta, mitévő legyen. Csak húzta maga után batyuját és farkincáját a porban és lehajtott fejjel bandukolt a tovább, mert makacsul eldöntötte, hogy bármi is történik, nem fog hazamenni oda, ahol nem féltek tőle ugyan, de nem is vették sohasem észre.

Csalódottan és sértődötten indult hát újabb felfedezőútra a vörös ördögök városának határában, amikor egy érdekes alagutat vett észre - majdnem ugyanolyat, mint amilyenen keresztül érkezett, de ez éppen az ellenkező irányba tartott, ezért egy kicsit már benőtte a borostyán és az egyéb gaz. Néha meg is botlott hősünk egy-egy gyökérben, annyira látni lehetett, hogy senki sem gondozza már ezt az ösvényt, és valószínűleg igen régóta nem járt arra senki. Ahogy már látni kezdte a kijáratot a másik oldalon, megint csak reménnyel telt el, még ha nem is akkorával, mint az előző megérkezéskor, mert most még különösebb kőzeteket, gombákat és állatokat vett szemügyre mindenütt, és biztos volt benne, hogy jó helyen jár.

Amikor messziről homályosan látni kezdte az első alakokat, hihetetlen ujjongásban tört ki. Azt elég jól lehetett látni ugyanis, hogy ezeknek az ördögfiókáknak ugyanolyan fekete bőrük van, mint neki, és már előre álmodozni kezdett arról, hogy végre rátalált a boldogságra és reggeltől estig csak játszani és örvendezni fognak. Látta a hintákat és a köteleket, a kényelmes vánkosokat és megannyi szépet és jót, de mindez nem érdekelte annyira, mint az, hogy végre megismerje új barátait. Ahogy azonban egyre közelebb ért és már a városka főterén sétálgatott, észrevette, hogy mindenki különösen bámul rá. Először azt hitte, amiatt, mert mégis csak messziről jött, újonc és idegen, majd valami igen furcsát és nyugtalanítót figyelt meg. Az itteni ördögfiókák ugyanis tényleg mind olyan feketék voltak, mint amilyen ő is, viszont nekik nem kecskeszarvuk volt, mint a piros vagy a vörös fiókáknak az előző városokban, hanem bölényszarvuk. 

Egy darabig csak méregették és nézegették Füstit, aki ugyanúgy próbált ismerkedni, mint a többi helyen: bemutatkozott, kínálgatta a többieket, táncolni és muzsikálni kezdett az utcákon. Egy kis idő múlva azonban mutogatni kezdtek, először magukra, aztán Füstire, majd az egyikük harsány és rosszindulatú kacagásban tört ki. A többiek követték a példáját és közben ujjaikkal hadonássza mutogattak kis hősünk kecskeszarvaira, amely az itteni lakóknak csak amolyan nevetséges és idétlen akárminek tűnt. Füsti soha életében nem érezte magát még annyira szomorúnak, mint akkor. Nem gondolta volna, hogy éppen azok, akiket az övéinek hitt, ennyire gonoszak lesznek hozzá, hogy csúfolni fogják és kinevetik Ez még annál is rosszabb, mint amikor nem foglalkoztak vele. Még talán annál is, amikor féltek tőle.

Senki nem hajlandó vele szóba állni, de nem is futnak el tőle, sőt, akármerre megy, utána osonnak és úgy vihognak, ő pedig úgy érzi, semmi örömet nem talál már az életben. Végre aztán ráuntak a nevetésre a helyiek: már fájt a hasuk és csuklottak a sok kacajtól és békén hagyták Füstit, aki zokogva rohant a város melletti pusztában. Látott egy újabb járatot. Nem is csak egy járatot látott, hanem mellette egy ajtót is, ami roppantul érdekelte, de nem mert tovább menni, mert félt, hogy a következő város talán még rosszabb lesz és ott majd még jobban megbántják. Talán ott már majdnem olyanok lesznek az ördögfiókák, mint ő, csak mondjuk a szemük színe lesz más, vagy más lesz a kedvenc ételük, vagy pont fordítva, talán pirosak vagy vörösek lesznek és olyan bölényszarvuk lesz, mint ezeknek, és akkor kétszeresen fognak majd gúnyolódni rajta.

Nagyon félt, nagyon egyedül volt és nagyon kétségbeesett volt kis barátunk. Lekuporodott az ajtó mellé, ahol talált egy hintaágyat, majd összekucorodott és szipogott - maga sem tudta miért, talán valami csodára várva. Hirtelen azonban nyikorogni kezdett az ajtó és lassan kinyílt, majd egy óriási, ibolyaszínű pillangó dugta ki a fejét, aki valamivel még nagyobb is volt egy ördögfiókánál. Füsti csodálkozva nézte lepkét, amely bölcs és nagyon öreg jószágnak tűnt, mégis üde és szépséges volt, így aki ránézett, képtelen volt levenni róla a szemét. 

,,Kedves egykomám - kezdte a pillangó - ne lepődj meg azon, hogy ilyen dolgokat látsz, itt a csodák birodalmában történnek még elképesztőbb varázslatok is. Tudd meg hát, én voltam az a pillangó, aki elvezettelek ezekre a távoli helyekre, én akartam, hogy kövess engem.”

Füsti, amikor ezt meghallotta mérgesen állt fel és a lepke szemére vetette: 

,,Dehát akkor te nem is jót akartál nekem. Ha otthon maradtam volna, akkor lehet, hogy szomorkodom egy kicsit még, de legalább nem bántanak ilyen sokan, legalább elhittem volna, hogy egyszer befogadnak, vagy máshol, egy távoli városban még egy napon barátokra lelhetek. Ennek most már vége. Most már tudom, hogy senki sem szeret. Menj  hát a tieidhez és játssz velük, legalább neked van kihez menned!” - mondta felfortyanva a pimasz kis fekete ördög. 

Az óriási pillangó azonban türelmesen válaszolt neki: 

,,Nem úgy van ám az, komám, figyelj csak ide! - mondta, majd felemelte szárnyait, és látni lehetett, hogy mindkettő alatt fantasztikusan szép indigókék foltok ékeskedtek. A többi pillangónak, amelyek vagy ibolyák, vagy egyszerű lilák voltak, vagy sötétkékek, mint az utolsó helyen, nem voltak ilyen mintáik. 

,,Látod, én sem vagyok ám egészen olyan, mint a többiek, ugyanis elvarázsolt tündér vagyok, aki megfogadta, hogy itt marad a barlang lakói között, hogy segítsen rajtuk. A többi lepke először kicsit furcsának talált és nevetett rajtam, de aztán közelebb kerültek hozzám, és most már megbíznak bennem.” 

Füsti tátott szájjal hallgatta őt, majd megkérdezte:

,,Nem zavar téged, meg őket, hogy nem lehetsz teljesen olyan, mint ők?” - ámuldozott. 

,,Nos, ha teljesen olyan lennék, mint ők, akkor lehet, hogy nem lennék egyben tündér is, nem lenne varázserőm, hogy segítsek másokon, és valljuk be, ezek a foltok a szárnyaim alatt talán még szebbé is tesznek, mint amilyen a többi pillangó. Ha akarod, biztosan van olyan titkos varázsige, ami olyanná tesz, mint amilyen a többi ördögfióka, bármelyiküket is választod, de lehet, hogy utána nem fogsz tudni olyan szépen muzsikálni vagy olyan finomakat sütni, hiszen te is csak olyan leszel, mint a többiek. Ne irigyeld őket azért, amilyenek, mert hidd el, ők is legalább ugyanannyira irigyelnek téged. Meglehet, hogy ők is rájöttek már, milyen igazságtalanok voltak, csak ki kell nyitnod egy kicsit a szemedet.”

Hitte is, meg nem is egy kicsit Füsti, amit a Tündérpillangó mondott neki, de valahogy belátta, hogy igaza van. Nagyon szeretné, ha játszanának vele, de legalább annyira szeretett főzni, hegedűlni és táncolni, mint ahogy mások bogárháton lovagolnak vagy labdáznak egymással. Nem akart már olyan lenni, mint a többi ördögfióka, hanem megfogadta, hogy bármi is lesz, hazamegy, és többet nem fog vágyakozni arra, hogy piros, vagy bármilyen más színű legyen ő is, ha egyszer valamiért feketének teremtették. Úgy érezte, különleges, és, hogy megmutatja majd a többieknek, hogy ő is van olyan jó, mint amazok, és akkor is, csak azért is kedves lesz másokhoz, ha csöppet sem fogják viszonozni. A Tündérpillangó felajánlotta neki, hogy átváltoztathatja, de Füstit ez má nem érdekelte, csak mielőbb haza akart menni a piros ördögök városába és végre szunyókálni egy kicsit, mert kimerítette már ez a sok-sok vándorlás.

A Tündérpillangó pedig teljesítette kívánságát. Szárnyára vette majd suhanni kezdtek át a tüzes réteken, magmamezőkön és szikrázó folyókon, át falvakon és városokon. Füsti azonban észrevette, hogy mindenhol kiürültek az utcák, mintha csak kísértetvárosokat látna: sem az utolsó, sem az azt megelőző városban nem volt senki. Mikor aztán saját barlangjának a határához értek, idegenvezetője elköszönt tőle és sok sikert kívánt neki. Füsti kicsit félve, kicsit elcsigázottan, de tudván, hogy senki sem fogja bántani (sőt, még csak nem is foglalkoznak majd vele) elindult a városka irányába. Valami furcsa viszont rögtön feltűnt neki. Mindenféle színű, tarka foltokat látott a távolban és nem csak úgy néztek ki többé a nyüzsgő utcák, mint valami pipacsrét. 

Hamarosan észrevette a bölényszarvú fekete és a kecskeszarvú vörös ördöfiókákat is, akik hosszasan tanácskoztak és keresgéltek valamit piros társaikkal együtt, láthatóan lázas izgalomban. Füsti rettegni kezdett, hogy valami rossz fát tett a tűzre; hogy most mindannyian összefognak és el akarják őt kapni, hogy móresre tanítsák, és szegény már rejtőzködni kezdett, hogy valahogy a házába osonjon, amit már biztosan ellenőriztek. Amikor meglátták, akkor viszont hihetetlen boldogságban törte ki mindannyian: odarohantak hozzá, a vállukra vették, megölelték és a nevén szólították, és mint kiderült, nagyon régóta keresték, és nem tudták, mi történt vele. Sajnálkozva mondták, mennyire megbánták, ahogy viselkedtek vele, hogy rosszcsont ördögfiókák voltak és amikor elment, akkor jöttek rá, hogy mennyire hiányzik nekik a süteményének az illata és a hegedűjének nótája. Még az is, amikor csak messziről nézi őket, bár az lenne a legjobb, ha legközelebb beállna közéjük ismét játszani. 

Megígérték, hogy többet semmi nem lesz olyan, mint régen, mi több, a különböző színű ördögöcskék onnantól kezdve rendszeresen látogatták meg egymást is, megmutatták egymásnak különböző ételeiket, játékaikat és zenéiket és hamarosan rájöttek, hogy még jobban és még boldogabbnak érzik magukat, mint azelőtt. Mindenki egyformán számított és Füsti is úgy érezte, hogy végre otthon van; hogy bárhová megy, mindenhol vannak már barátai és nem kell szégyenkeznie sem szarva, sem pedig színe miatt. Később aztán kiderült, hogy persze vannak ördögök, akik éppen úgy néznek ki, mint ő, és velük is összebarátkozott, de nem vágyott már arra, hogy feltétlenül velük éljen, mert tudta már, hová tartozik. 

Néha, amikor az ördögfiókák nagyon sokan gyűltek össze valamelyikük városában és ünnepséget rendeztek, látni lehetett, hogy egy aprócska pillangó, amely ibolyaszínű volt, de szárnyai alatt indigókék foltok virítanak, egyik kerítésről a másikra száll, és onnan figyeli a játszadozókat - köztük Füstit is, akinek arcáról talán mindenki másénál több derű és önfeledt boldogság sugárzott. Ha valaki pedig egy nagyon-nagyon részletes nagyítóval rá tudott volna közelíteni ennek a pillangónak a fejére, láthatta volna, hogy úgy forognak a szemei és a csápjai, mintha valamiért örömében mosolyogna.

Ocsovai Ferenc, kezdő meseíró, költő

Író, költő, újságíró, zenész. 1995-ben született Esztergomban. Több külföldi tanulmányi utat és tartózkodást követően (Olaszország, Csehország, Lengyelország, Szlovénia, Spanyolország) tért vissza Magyarországra. Végzettsége szerint médiaszakértő és nemzetközi politológus. Diplomáit a Boroszlói Egyetem Filológiai Karán és az ELTE Társadalomtudományi Karán szerezte. A rock 'n' roll, a flamenco, a bossa nova...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!



Sütibeállítások