Gabó és Gabesz, a két testvér

Gabó és Gabesz, a két testvér.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, a Pókaszepekt erdő szélén, a Bolhás család háza mögött lakott két testvér, Gabó és Gabesz a szüleivel. Nagyon jó testvérek voltak. Mindig szépen beszéltek egymással, segítettek egymásnak, ha szükség volt rá. Sohase bántották meg egymást, még egy rossz szóval, tekintettel sem illették.

Egyik nap kint a kertben mulatták az időt, amikor egy hófehér gilice szállt le melléjük. Utána még egy, majd még egy, aztán jöttek nagy garral. Gabó szaladt a fészerbe és hozott egy szakajtó búzát. Szétszórta a földön: - egyétek, csak egyétek! Biztosan éhesek vagytok. Azok így is tettek. Szempillantás alatt elfogyott mind az utolsó szemig. Aztán nagyokat hörpintettek az itatóból.

– Burukk- burukk- burukk- burukk köszönték meg, majd elrepültek. Gabó és Gabesz mosolyogva néztek utána, búcsúzóul még integettek is nekik. Aztán együtt mentek homokozni. Gabesz hatalmas várat épített, húga várárkot, majd gombócokat formált két kis kezével a díszítéshez. Aztán Gabesz elővette a műanyag fagyis kanalat, azzal is formázta. Ott volt az is a homokozójátékok között.

– Micsoda ötlet, hogy ez nekem nem jutott az eszembe! - ámult el Gabó. Amikor kész lett a vár, Gabesz vizet hordott a várárokba, húga pedig kipróbálta a gombóckészítést a fagyis kanállal. Kivárta türelemmel, amíg testvére leteszi a kanalat. Esze ágában se volt elvenni tőle, vagy vitatkozni emiatt. Ugye te se szoktál? Gabó néhány helyre, még tett egyet-egyet a gombócból. – Így ni, most már kész! - nyugtázta. Olykor-olykor voltak közös csínytevéseik, közös titkaik, amiket félve őriztek és hosszú-hosszú beszélgetéseik. De ez így volt természetes. Pompásan mulatták az időt e szép kora őszi napon. Bár már gyengén, de még besütött a nap az ágak közé. A levelek is sárgultak.

Egyik nap egy bika száguldott el a házuk előtt, mögötte a gulyás próbálta társaival befogni. Mokány volt és nagyon mersz. Így nem volt egyszerű, ráadásul nagyon dühös pillantásokat vetett igencsak fenyegető tekintettel, és tartással, nem beszélve a két hegyes szarváról. De aztán egyszer csak mégis sikerült és visszaterelték az istállóba. Valahogy kiválhatott a csordából. Korán sötétedett. Egyik alkalommal, egyik este, egy vörhenyes bundájú négylábút pillantottak meg a kert végében. Épp akkor zárták be a baromfiólat, így a tíkok /tyúkok/ biztonságban voltak. - Nem lesz neked belőlük lakoma! - mondta Gabesz. Aztán bementek a házba. Jól zárt az ól, biztonságot nyújtott, ezért nyugodtan hajtották álomra a fejüket.

Pitymallatkor mikor megszámolták, teljes volt a létszám. Gabónak közeledett a névnapja. - Jer, ide kishúgom - mondta Gabesz - aki legott termett. - Egy gyönyörűszép kalárissal /gyöngysor/ ajándékozlak meg névnapod alkalmából. Fogadd szeretettel, én készítettem. Nagyon megörült neki, mert már régóta szeretett volna egyet a nyakába. Kedves szavakkal köszönte meg. A kalárishoz pitykézett /gombos/ ruhát vett fel. Egy ideig illegette-billegette magát a tükör előtt, aztán kiment a ház elé és leült a padra. Gabesz is kiült mellé tárogatójával.

 Ahogy ott mulatták az időt, egy kis őz ődöngött /ténfergett, kószált/ a környéken.

- Mi történt? Miért vagy egyedül? - Az anyukámat baleset érte. Belelépett valami éles, fém valamibe és nem bír lábra állni. Gabó sietve hívta édesapját.  Közösen a segítségére siettek. Faágakból sínbe rakták a jobb mellső lábát, liánnal körbe rögzítették, majd amit csak leltek egybehordtak és egy hordágyat készítettek. Még két kereket is találtak hozzá. Ott hevert a bokor alján. Szerencsére közel volt az állatkórház, ahol megröntgenezték és bekötözték a lábát. - Pihentetni kell egy ideig - mondta a doktor bácsi. Miután megköszönték a segítséget, elköszöntek. A gidát a sutával egészen a berek széléig kísérték. Az őzanyukát hordágyon tolták. Az őzek megköszönték a segítséget. Elköszöntek egymástól és mindenki ment a maga útján. Gida vigyázta az anyukáját, amíg az fel nem gyógyult.

Teltek, múltak a napok, a hetek, a hónapok, az évek, eközben Gabó és Gabesz felnőtt. Elvégezték az iskoláikat, szakmát tanultak, majd dolgozni kezdtek. Hamarosan párt találtak maguknak, összeházasodtak és elköltöztek a szüleiktől. Ezután gyermekeik születtek. Továbbra is nagyon jó testvérek maradtak. Messzire sodorta el őket egymástól az élet. Ennek ellenére gyakran szakítottak időt arra, hogy telefonon érdeklődjenek egymás felől. Amikor a szabad idejük engedte, akkor találkoztak. Mindig szépen, kedvesen beszéltek, ha szükséges volt segítették egymást. Sohase illették egymást még egy rossz szóval, rosszalló tekintettel sem és erre nevelték a csemetéiket is. Ha néha voltak is olyan kérdések, amiben különbözőek voltak a véleményeik, megbeszélték azt, vagy egyezséget kötöttek. Hol az egyik, hol a másik engedett. Elmosolyodtak, amikor eszükbe jutottak a gyermekkori közös csínytevéseik, közös titkaik, amiket félve őriztek és a hosszú-hosszú beszélgetéseik. Semmi sem ért annyit, hogy harag legyen közöttük. Mindent meg lehetett oldani békésen, nyugodt körülmények között. 

Egyik alkalommal, amikor Gabóéknál nyaralt Gabesz két gyermeke, eszébe jutott egy majd elfeledett játék, a gumizás. – Ó, de szerettük ezt a játékot! - mosolyodott el magában Gabó. Sietve hozott egy jó hosszú gumit és körbe kötötte a szemben álló padok lábát, hogy jó stabil, /biztos/ legyen. Megmutatta a kicsiknek a játékot. Nagyon megtetszett nekik és megkérték, hogy tanítsa meg. Így is történt. Egész álló nap ezt játszották, természetesen hármasban. Este, amikor a munkából hazajött Gabó férje, ő is becsatlakozott egy kis időre. – De jó volt! – Minden napra jutott valami új dolog. Így telt el a két hét. Amikor Gabesz értük jött, boldogan mesélték élményeiket.

A felnőtt testvérek egymásra néztek, jóleső érzés töltötte el a szívüket, mert mindketten visszagondoltak a békés gyermekkori éveikre.