Mesél az öreg tölgy

Mesél az öreg tölgy.

Volt egyszer egy nagy kerek erdő, amelynek közepén egy hatalmas tölgy állt.

Az öreg tölgynek égig érő koronája volt, amely alatt az állatok menedéket kerestek az eső, és a hőség elől. Évszázadok óta állt ott, és sok- sok mindent látott és hallott. Hallgatta a madarak énekét, ami lelket melengető érzéseket ébresztett benne, érezte a virágok illatát, amely elbódította. Hosszú- hosszú élete során sokat látott és hallott, s ez bölccsé tette.

Nyár volt. Száraz, forró nyár. Az erdő lakói egy kis esőért, nyári záporért fohászkodtak, de hiába. Egy fia felhő se volt az égen, csak az aranyos nap mosolygott csillogó szemeivel, s forró sugaraival cirógatott, akit csak tudott. Gyakorta ültek köré az erdő aprai, nagyjai ezzel- azzal a kérdéssel, kéréssel, s ő mindenkit türelmesen meghallgatott, és mindenkinek jó tanácsot adott. Meséi, történetei arról szóltak, hogy hogyan kell bánni egymással, hogyan kell óvni a természetet és hogyan kell gondoskodni az erdő élőlényeiről. Mindig volt valami bölcsesség benne, amiből tanulni lehetett.

A kis erdőlakók bolondoztak, mókáztak, szórakoztak. Jó kedv szállt fel az ég felé reggeltől-estig a kerek erdőben. Az őzek szökelltek, kis vadmalacok visítoztak: uííí- uííí. Muflonok játszottak, mókusok kergetőztek, nyulak ugra- bugráltak a nap sütötte tisztásokon. Így volt ez minden évben, minden évszakban, minden héten, minden nap.

Egyik nap azonban történt valami, valami szörnyű. Egy zsarát füstölni kezdett, majd lángra kapott. A szél tovafújta, szétszórta a szikrákat szerte az erdőben. A száraz növényzet lángra kapott, majd viharos gyorsasággal terjedni kezdett. Pattogott a tűz, járta a csűrdöngölőt. Lángoltak a bokrok, a fák.  Rémülten jajveszékelt, sírt- rítt, sikoltozott minden erdőlakó. – Jaj, jaj! - Segítség!- Segítsen valaki!- Meneküljünk!- Fusson, ki merre lát!- Torkukat fojtogatta a füst szúrós szaga. Köhögtek, fulladoztak. Akinél volt kendő, zsebkendő, vagy valamilyen ringy- rongy az az orra elé szorította, így szedte a lábát, ahogy csak bírta. Fejvesztve menekültek, ki merre tudott. Keresték a lángok közt a kiutat.

Így tett a csiga család, a sün család, a vakond család, a farkas család, az őz család, a fakopáncs, a parlagi sas és még sorolhatnám. Futottak jobbra, aztán balra, aztán előre, megint jobbra, majd megint balra, míg ki nem jutottak a tűz fogságából.  – Mókuskáim, rohanjunk, ahogy csak bírunk! Nem veszhetünk el a hatalmas lángok között! - mondja reszketve a mama. Egymásra néztek, és őrült tempóban rohanni kezdtek. A lábuk szinte nem is érte a faágakat. Szinte repültek a levegőben. Hol az egyik, hol a másik futott elől. Most nem volt számukra akadály. Az életükért rohantak. A szívük hevesen dobogott. – Vajon apa és a testvéreim kijutottak már? Hol vannak?- tépődött magában az egyik kicsi mókus. – Erre, erre kincsem! Már mindjárt kint leszünk, csak néhány ugrás.- Így is történt. - Oda nézz, ott fekszik a földhöz lapulva, az a kicsi sün! Szegényke, hogy fél! – De már is ott termett az anyuka. – Gyere utánam és fuss! Gyerünk! Indulás! – de az meg se mozdult. A mama a fogaival húzta- vonta a kicsit, amíg az erőt nem vett magán és futott, loholt az anyukája után, ki a tisztásra. Szaporán szedte icipici lábacskáit. A kicsi csíkos hátú is jócskán le volt maradva. - Szedd össze az erődet kicsim! Még van remény! Mindjárt kint vagyunk a biztonságban! De siessünk, mert a tűz még a nyomunkban van, nyaldossa a bozótost a lángnyelvével! - Nem bírok menni mama! Nagyon elfáradtam! Fáj a lábam! Hagyj itt, menekülj!- Dehogy is! Vegyél erőt magadon kincsem, már nem kell sokat futni, mindjárt itt a tisztás! – Erőt vett magán és így is tett a kicsi.

A tűzvész elpusztította az erdő egy részét, és sok- sok állat veszítette el az otthonát. Sírtak, jajgattak itt is, ott is, erre is- arra is az erdőlakók. Fészküket siratták a madarak. Üregüket a rókák, nyulak, borzok és még sorolhatnám.  Szomorú volt a látvány. Az öreg tölgynek belefacsarodott a szíve.

Ekkor értek oda a tűzoltók, akik hatalmas vízsugarakkal, a levegőből pedig helikopter oltotta a tüzet. Sok- sok időbe telt, mire meg tudták fékezni a pusztítást és végleg eloltották a lángokat. Siralmas volt a látvány. Sok- sok elszenesedett, hamuvá égett fa és bokor árválkodott szerteszét.

Mindenki a tisztáson várta lemaradt családtagját. Megérkezett az utolsó bagoly is. A családfő számlálta: 1, 2, 3, 4, 5, 6… majd örömmel nyugtázta, hogy mindenki sikeresen kijutott az erdőből. Így tett a mókus, a vadkan, az erdei béka, a sikló, a giliszta is. Ám néhány csigabiga nem jutott ki az erdőből. – Biztosan hamarosan megérkeznek ők is! – nyugtatta a reszkető, idegeskedő családfőt a giliszta család.

A lángok martaléka lett sok bükkfa, tölgyfa, kőrisfa, gyertyán és fenyő. Az öreg tölgy szerencsére nem sérült meg, mert távol állt a tűzfészektől. Most szerencséje volt. Elpusztult néhány kökénycserje, vadrózsa, mogyoró, és még ki tudja mi minden.

- Alig lesz mit ennünk!- sopánkodott a róka.

- Nem lesz elegendő élelmünk!- így a farkas.

- Új fészket kell építenünk!- siránkoztak a dalosmadarak, akiknek most egy csöppnyi kedvük se volt énekelni.

A legtöbb állat és madár vadul lüktető szívvel: tam- tatam- tatam, tam- tatam- tatam… lehorgasztott fejjel indult el új otthont keresni. Madarak biztonságos fészek után kutattak. Többen pedig az öreg tölgy bölcsességére támaszkodtak, hogy segítsen nekik megtalálni az új otthont. Megígérte, hogy segít nekik. Így is történt.

Az állatok végül megtalálták az új otthonukat, és az öreg tölgytől még sok- sok bölcsességet tanultak. Azóta is ott áll az erdő közepén, és meséli a történeteit a vándoroknak és az erdőlakóknak. Nagyon boldog, hogy sosincs egyedül. Az állatok nagy tisztelettel viseltetnek iránta és mindannyian boldogok, hogy részt vehetnek az öreg tölgy életében.

Az erdőnek pedig hosszú- hosszú idejébe, tán egy emberöltőbe telik, mire kiheveri fájdalmait.

Itt a vége, fuss el véle, kerek erdő közepébe!

Forrás: https://elizabethsuzanne.5mp.eu/