Volt egyszer egy Ficere cicánk


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Ficerét három éve fogadtuk örökbe, akkor, amikor kiscsoportos lettem.

Nagyon incurka- pincurka volt, még járni is alig tudott. Csetlett- botlott, sőt el is esett a saját kis ici- pici tappancsaiban. Volt, amikor még cigánykereket is hányt. Bezzeg én ilyet nem tudtam! A hangja is olyan halk és vékony volt, mint egy kisegéré. Amikor kinyújtóztatta pincurka testét, kis karmait mindenbe belemélyesztette, pedig megmutattam neki a kaparófát is. Ilyenkor  azonnal rászóltam egy határozott „nem!”-el és áttettem a macskafára. Megmutattam neki azt is, hogy hol van az alomtálcája. Elmondtam neki, hogy mindig ezt kell használnia, ha szükségét érzi. Két kis tálkát készítettem ki neki, aminek természetesen szintén meg volt a helye. Az egyikbe vizet öntöttem, a másikba cicatápot. Ügyetlenül, botladozva kóstolgatta. Olyan aranyos volt, hogy megmosolyogtam. Néha bele is borult a pici testével. Az volt a legviccesebb, amikor a vizébe is. Ilyenkor prüszkölt egyet és a víz szanaszét repült. Vettünk neki egy házikót is, ami nagyon szép volt, sok- sok útvesztővel, mászókával, létrával. Ó, ha kicsit nagyobb lenne, én is használhatnám!- gondoltam magamban.  De sebaj! Nekem van a kertben hasonló. Néha feltettem mellém az ágyra. Olyan édes volt, amikor a kicsi szivacslabdámmal játszadozott. Ügyetlenül, sete- sután akkorákat szökkent, aztán puffant egyet hol ide, hol oda. Ha láttátok volna! Jókat nevettem rajta. Ráadásul imádta a farkincáját kergetni. Hosszú ideig fogócskázott vele. Amikor sikerült elkapnia, apró fogacskáival megcsócsálta. Nagyon sok örömet szerzett nekünk Ficere. A szüleim is imádták. Szófogadó, illemtudó cica volt, sose kellett megdorgálni. Szerette, ha simogatjuk a pihe- puha szőrét, de nem sokáig.

Aztán telt- múlt az idő. Ficere gyorsan nőtt. Már fel tudott ugrani a székre, sőt az asztalra is. Tudta, hogy ezt nem szabad, de amikor azt gondolta, hogy nem látjuk, mégis megtette. Rászóltam egy határozott „nem!”-el és letessékeltem a földre. Mégis egyszer, amikor édesanya sült husit csinált, a tányérba dugta az orrát. Ráadásul pont anyuci vette észre. Hű de haragudott Ficerére. Az meg ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, hátra csapta a fülét, lefelé hajtotta a fejét és mérgesen nézett ránk. Legalábbis szerintem bosszankodott. Ha láttátok volna, még így is olyan ennivaló volt! De ezt nagyon ritkán csinálta. Viszont a játék hevében- igaz óvatosan-, de harapni, karmolászni szokott. Egy ideig ezt is hagytuk, de amikor bedurvult, azt már nem! Ám bocsánatot ilyenkor se kért! Pedig én mindig szoktam, ha valami rossz fát teszek a tűzre! Nem tudtuk, hogy miért csinálja. Nagyon szerettük, vigyáztunk rá, gondoskodtunk róla. Olyan volt, mint egy családtag.

Nagyon szeretett dagasztani is. Képzeljétek, pont úgy csinálta, mint ahogy anyuci is szokta a kenyeret! Mondtam is, hogy van már egy újabb segítsége, mert én is szoktam segíteni neki. Ezen jót kacagtunk. Gyakran dorombolt, ami megnyugtató érzés volt a számunkra is. Amikor meg mosakodott, icipici nyelvét kidugta. Olyan aranyos volt, hogy majd elolvadtam a gyönyörűségtől, ahogy néztem! Ráadásul szeretett kíváncsiskodni. Bármi, ami új volt, ő ott tüsténkedett körülötte. Szerette a bubifóliát, és a kartonpapírt is. Szívesen aludt rajta, de amikor édesapa vett egy dagasztógépet édesanyának, beköltözött a dobozba. Csak a két füle látszott ki. Amikor gézengúz volt, olyan ártatlanul nézett ránk, hogy egyszerűen nem tudtunk rá haragudni. Érezte, tudta, hogy nagyon szeretjük. Néha hanyatt feküdt édesapa kedvenc kanapéján, úgyhogy neki ilyenkor máshova kellett ülnie. Ezt szó nélkül meg is tette. Leginkább aludt, lustálkodott napközben. Ám minden éjjel, az éjszaka közepén nagyon éber volt. Szerintem vadászni akart. Igen ám, de ránk? Hiszen hajnal négykor- anyukám mondta, hogy annyi volt az idő- el kezdett fel- alá rohangálni a lakásban és minden éjjel legalább egyszer anyuci hasára ugrott, hogy csak nyekkent! Persze ő ilyenkor felébredt. Ha becsuktuk a hálószobák ajtaját, akkor meg kaparászott. Egy idő múlva eléggé viseltesek lettek az ajtók. Ha láttátok volna, hogy nézett ki!  Miután anyuci felébredt, Ficere, mintha mi se történt volna, lefeküdt mellé aludni. Persze édesanyának ilyenkor egy jó darabig álom se jött a szemére. Volt, amikor édesapát, de olyan is, hogy engem szemelt ki éjszaka.

Hmm…. de olyan aranyos volt, hogy ezt is elnéztük neki. Bár próbáltuk leszoktatni róla, de sehogy se sikerült.

Egyszer, amikor megint elvittük oltásra a doktor bácsihoz, elmondtuk neki, hogy gyakran harap és karmol, minden ok nélkül. Azért így mégse kellene viselkedni, ugye? A doktor bácsi gondolkodóba esett. Mindenféle vizsgálatot csinált és kiderült, hogy nagyon beteg a szíve. Így született és még a gyógyszer se segíthet rajta. Édesanya megkérdezte tőle, hogy most mit tehetünk, hogy neki jobb legyen? Ő mit tenne a mi helyünkben?

Szóval nem volt más megoldás el kellett altatni. Nagyon sírtam. Sírt édesanya is. Édesapa nem, mert ő nem volt akkor velünk, mert dolgozott. Telefonáltunk neki. Így tudta meg, hogy nincs más megoldás. Nagy fájdalmai lehettek, a doktor bácsi szerint. Adott neki egy szurit és szépen, lassan elaludt. Közben beszéltem hozzá, pityeregtem és simogattam egészen végig. Az nyugtatott meg valamelyest, az a tudat, hogy miután végleg elaludt, már nem fájt neki semmi.

Velünk boldog volt, mert gondoskodtunk róla és szerettük.

 

 

Gani Zsuzsa, hobbi meseíró, történetíró, versíró

Nyolc éve kezdtem verseket, meséket, történeteket írni, melyek főként a természetről, illetve hagyományőrzésről szólnak. Hiszen ismernünk kell a múltunkat és ezt a felmérhetetlen jelentőségű hagyatékot tovább is kell adnunk a jövő nemzedékének. Meséimen, verseimen, történeteimen keresztül szeretném segíteni a környezettudatos magatartás kialakítását, természet megszerettetését, megóvását, ezenfelül ékes magyar szavain...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!