Az elvarázsolt kastély


https://webshop.meskete.hu

Lencsi egy nagyon szép mesét hallott tegnap az óvó nénitől. Sokáig tűnődött rajta, hogy hátha nem is mese. Talán igaz is lehet, ezért úgy gondolta, hogy utánajár a dolognak. Emlékezet arra, hogy Beled csalitos közepén állt egy kastély, borostyán futotta be. Elhanyagolt állapotban volt, némely része már romokban állt. Lencsi útnak indult hát, s vele ment Lajcsi is. Mentek, mendegéltek, egészen addig, amíg oda nem értek. A kastély körül tejfehér sűrű massza úszott, alig lehetett tőle látni, de Lencsi és Lajcsi ment előre töretlen, mert vonzotta az ismeretlen. Egyszer csak benyitottak a kopott rézkilincset lenyomva. Hatalmas pókháló szőtte be a szobákat. Odaértek a grádicshoz. Az első fokán egy kígyó sziszegett mérgesen rájuk, de ők mentek tovább bátran. A kígyó ekkor félrehúzódott, nem bántotta őket. A második lépcsőfokon egy erős szélfuvallat próbálta őket eltántorítani, de ők mentek tovább bátran. Az erős szél ekkor félrehúzódott, nem bántotta őket. A harmadik grádicson egy sánta kóbor kutya nyüszített. Lencsi ölébe vette a kutyát, Lajcsi pedig egy hirtelen mozdulattal kirántotta a tüskét a lábából. Farkcsóválva, lábukat nyaldosva köszönte meg a segítséget. Ekkor egy hatalmas rézkilincs állt előttük a palota kapuján. Lencsi megfogta és képzeljétek el, hogy mi történt. A kastély körül a tejfehér sűrű massza eloszlott a levegőben. A romos részek láthatatlan kezektől felépültek. Gyönyörű, illatos virágok borították be a palota kertjét. Pillangók, méhek és milliónyi nyüzsgő, aprócska rovarok rajzottak rájuk. Dalos madarak röppentek vidám dalt fújva a fák, bokrok ágaira. Olyan gyönyörű volt, hogy elképzelni se lehetett volna szebbet. Óvatosan beléptek a kastély ajtaján. Üres volt, lakatlan. A falakon fotók árulkodtak a korábbi lakókról. Aranyozott dísztermek, főúri lakosztályok tárultak a szemük elé. Fehér márványköveken lépkedtek. A falakat vadásztrófeák, tájképek díszítették. Az ajtók mellett márványmellszobrok álltak. Gyönyörű volt. Miután Lencsi és Lajcsi körbesétálták a belsejét, a palota körül is tettek egy sétát, aztán leültek egy padra csodálni az illatozó színpompás rózsákat, hallgatni a dalosmadarak koncertjét. Lelküket nyugalom és békesség járta át. Kis idő múlva hazamentek. Így volt, vége volt, talán igaz se volt.

folytatása...

Árvácska

Telt, múlt az idő.

Lencsinek egy kép ragadta meg a figyelmét egy könyvborítón. Érdeklődve olvasott bele a könyvbe. Aztán már le sem bírta tenni, amíg ki nem olvasta. Élt egyszer valahol, valamerre egy árva. Nem volt se anyja, se apja. Amikor megszületett, valaki egy inkubátorba rakta. Innen hamarosan nevelőszülőkhöz került, majd az árvaházba. Itt se volt jó neki és ott se. Aztán egyszer csak megszökött. Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken, erdőkön- mezőkön által egy száll ruhában, a szüleitől örökölt medállal a nyakában, születését igazoló papírokkal, amíg egyszer csak elérkezett Beled csalitos sűrűjébe. Ott egy fa árnyékába leült megpihenni. Mikor befejezte az olvasást eltűnődött. A könyvben olvasott sors és az ő története szinte teljesen megegyezett. Eszébe jutott az a kastély, ahova még óvodás korában látogatott el Lajcsival, igaz, hogy akkor még csak az álmában. Valamiért most is vonzotta az a hely.

Azon tűnődött, vajon miként jutott erre a  szomorú sorsra? Miért lett árva? - Talán szegények voltak a szüleim? Az anyukámnak nem volt társa? Vagy volt, csak sokat veszekedtek? Jó volt a nevelőszüleimnél, de mégse. Nem szerette, ha átöleltem és ő se viszonozta. A nevelőapám nagyon művelt volt és a tökéletességet várta tőlem. De én nem vagyok az, mint ahogy senki se az. Az otthonban meg egy voltam a sok közül. Ezért úgy döntöttem, hogy megszököm és megkeresem az édes szüleimet és kérdezek tőlük valamit.

Itt ez a romos kastély, amit az álmomban is láttam. Régen csodaszép lehetett. Valamiért nagyon csalogat. Olyan furcsa ez az érzés! Bekopogok illendően. - Hirtelen visszahőkölt. Nem, még nem, várok egy picit, előbb erőt gyűjtök magamon. De szép ez a kert! Ez egy méhlegelő. - Gyönyörű, illatos virágok borították be. Pillangók, méhek és milliónyi nyüzsgő, aprócska rovarok rajzottak köröttük. Dalos madarak röppentek vidám dalt fújva a fák, bokrok ágaira. Olyan gyönyörű volt, hogy elképzelni se lehetett volna szebbet.

Lencsi, azaz Árvácska bekopogott az ajtón, lenyomta a hatalmas rézkilincset és bement a kastélyba. Üres volt, lakatlan. A falakon fotók árulkodtak a korábbi lakókról. Aranyozott dísztermek, főúri lakosztályok tárultak a szeme elé. Fehér márványköveken lépkedt. A falakat vadásztrófeák, tájképek díszítették. Az ajtók mellett márványmellszobrok álltak. Gyönyörű volt. Az egyik kép nagyon ismerősnek tűnt. – De hasonlít rám, csak sokkal idősebb, mint én. Árvácska kiment a kertbe és gondolataiba mélyedve leült a padra. Eltelt egy, nap, kettő, három, de nem történt semmi. Vidáman gondozgatta a pompás kertet, takarította a házat, egyre otthonosabban kezdte magát érezni benne. Negyed napon úgy döntött, hogy visszamegy az intézetbe. Bocsánatot kért, amiért elszökött és elmondta azt is, hogy miért tette. Senki se haragudott, nem neheztelt rá. Ismét elment a  Pagony iskolába, hogy tanulhasson, mert minden érdekelte.  Eleinte nem mert megszólalni, ha a tanító kérdezte, mert attól félt, hogy kinevetik a társai, ha rosszul válaszol. Ám gyorsan tanult és az új otthonában is nagyon sokat gyakorolt. Egyik alkalommal, mikor újra felszólította a tanító, már bátrabb volt. Hangosan olvasni kezdte a könyvet: „- Ó, te kis csacsi! Fák nem isznak tejet! Hát nem tudod, hogy a fa, mint a többi növény, a földből szív magának táplálékot a gyökeleivel? Az az ő eledele! De abban igazad van, hogy sok-sok víz kell neki. Gyele, tölöld meg a szemedet, elmegyünk valahová.” - Nagyon ügyes vagy!- dicsérte meg a tanító. Ám ő nem volt elégedett. Amikor vége lett a tanításnak és hazafelé igyekezett, egy varjú szállt el a feje fölött. – Kárr- kárr- károgta. - Ő meg utánozni kezdte. Ismételte egészen addig, amíg meg nem érkezett: - káll- káll- káll. Aztán egyszer csak sikerült: - kárrrrr- kiáltotta boldogan.

Egy nap újra elment a kastélyhoz. A ház előtt egy autó állt. Árvácska zavarba jött. Nézte, nézegette. Aztán óvatosan belépett a házba a nyitott ajtón. Három bőröndöt látott a földön. Ekkor a képen látható hölgy és a férje jelent meg előtte, akik döbbenten nézték Árvácskát. Egy ideig néma csönd volt, majd a felnőttek szeméből patakokban folyni kezdett a könny. A hölgy odament hozzá, nézte elöl, hátul a nyakában levő medált, forgatta, majd átölelte és így szólt: - Hazajöttél édes kislányom? Egy darabig ordított a csönd a házban, amikor Árvácska megszólalt: - Nem értek semmit. Most mi történik? Elmondaná valaki? Álmodom talán? - Nem, nem álmodsz,- ültette ölébe az édesanyja. - Elmesélek neked valamit. Valamikor réges régen kölcsönt vettünk fel, hogy az álmainkat valóra válthassuk. Túl nagy kölcsönt. Még fiatalok, könnyelműek voltunk. Megvettük ezt a kastélyt, ez volt az otthonunk. Mindenünk megvolt, amit csak kívánhattunk magunknak. Összeházasodtunk. Nagyon boldogok voltunk. Édesapádnak jól fizető állása volt, ahogy nekem is, de sajnos egyik napról a másikra megszűnt. Sehogy se sikerült másikat találni. Ekkor te már úton voltál. Nem tudtuk fizetni a kölcsönt és elszegényedtünk. Elvették tőlünk az otthonunkat, fizetség fejében. Az utcára kerültünk. Ekkor születtél meg. Nem tudtunk mit tenni, azt találtuk a legjobb megoldásnak, hogy egy inkubátorba rakunk, és a sorsra bízunk. Reméltük, hogy egyszer újra együtt lehetünk. Édesapádnak sikerült elhelyezkednie és éjt nappallá téve dolgozott, hogy kitudjuk fizetni az albérletet. Nekem is sikerült munkát találni. Aztán ismét gyarapodni kezdtünk. Csak azt vettük meg, amit nagyon muszáj volt. Minden fillért félre raktunk. Közben megtudtuk, hogy a kedves kastélyunk megüresedett, mert meghalt, aki elvette tőlünk az otthonunkat, sőt meglepetésünkre a nevünkre íratta. Így visszajöttünk. Már egy ideje keresünk téged, mindenhol és mindenkitől érdeklődtünk rólad. Nemrég eljutottunk a nevelőotthonba, ahol megtudtuk, hogy elszöktél. Képzelheted, hogy mit éreztünk. De most végre itt vagy, megtaláltuk egymást. A szíved hazavezetett. - Árvácska arra gondolt, mennyi fájdalomban, szomorúságban és nehézségben volt része. Édesanyja lehajolt hozzá, megsimogatta, édesapja átölelte. Közben forrón sütött a nyári Nap, s Lencsi szíve csordultig telt örömmel. Fejét felemelte, tekintetét édes szüleire emelte és izzó hálával mondta:

- Álmodni sem mertem volna ennyi örömről és derűről, amikor még Árvácska voltam!

 

 

Gani Zsuzsa, hobbi meseíró, történetíró, versíró

Hét éve kezdtem verseket, meséket, történeteket írni, melyek főként a természetről, illetve hagyományőrzésről szólnak. Hiszen ismernünk kell a múltunkat és ezt a felmérhetetlen jelentőségű hagyatékot tovább is kell adnunk a jövő nemzedékének. Meséimen, verseimen, történeteimen keresztül szeretném segíteni a környezettudatos magatartás kialakítását, természet megszerettetését, megóvását, ezenfelül ékes magyar szavaink...


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!