Gerzson és Gertrúd kalandjai

Gerzson és Gertrúd kalandjai.

Emlékeztek arra a mesémre, amikor Gerzson és Gertrúd, a két kis görény kidugta a fejét a vackából, és valaki rájuk köszönt, hogy: -Jó, reggelt? Felidéztétek, hogy ki volt az? Valóban, egy róka kölyök.

Már ősz felé hajlott az idő. Rövidültek a nappalok, hosszabbodtak az éjszakák. Egyre hamarabb besötétedett. Csökkent a hőmérséklet, egyre gyengébben sütötte a nap a földet, egyre erősebben fújt a szél. A lombhullató fák is átöltöztek arany, piros, bordó, narancs, vörös, vagy rőt, majd rozsdás ruhába, aztán azt is levetették. Csak a fenyő és a tuja maradt zöld. Beterítette a földet a zizegő- zörgő száraz levél. A szél olykor- olykor megkavarta, röptette az avart.

-          Hát te ki vagy? – Nézett csodálkozó tekintettel a vörös bundásra.

-          Rézi vagyok- felelte illendően.

-          Hát te?

-          Gerzson vagyok, ő pedig a húgom Gertrúd.

-          Hova készültök?

-          Eleséget szerezni. Nagyon megéheztünk.

-          Veletek tarthatok?

-          Hát persze! – Így is tettek. Néztek erre, néztek arra, hol lehet a csemege. Találtak gombákat, makkokat, vadgesztenyéket, bogyókat, de egyik se ízlett nekik. Aztán egyszer csak megálltak.

-          De szép ez a tisztás!- Kiáltott fel Rézi.

-          Játszunk egyet?

-          Játsszunk!- felelték. Így hát kezdetét vette a játék. Hancúroznak, fogócskáztak, eközben vékony kis hangjukat próbálgatták. Kacarászva kapkodták a hulló, színes faleveleket. Mindeközben észrevétlenül az eredményes vadászathoz szükséges összes mozgásformát begyakorolták.

Egy idő után azonban megunták az ugra-bugrát és a falevelek kergetését. Valakinek hangosan megkordult a gyomra: krr-krr, krr-krr.

-          Nagyon éhes vagyok! – így Rézi.

-          Mi is!- felelte Gertrúd és Gerzson.

-          Akkor vadásszunk! – kiáltott fel a kisróka.

-          Vadásszunk!- Hamarosan az egyik elkapott egy egeret, a másik egy kismadarat, harmadik egy tojást. Harapdálták, tépték és ráncigálták a zsákmányt. Pillanatok alatt elfogyott.

-          De jól laktam! - nyalta körbe a száját Rézi.

-          Mi is! – utánozták a kicsike görények.

-          Milyen finom volt! – kiáltottak fel szinte egyszerre az aprócska ragadozók.

-          menjünk, sétáljunk egyet!- vetette fel az ötletet Gertrúd.

-          Rendben!- Ahogy mentek, mendegéltek, közben beszélgettek, kiértek az erdő szélére. Egy autó állt az út szélén. Üres volt, az ajtaja se volt bezárva. Képzeljétek el, hogy még az indítókulcs is

      benne volt!

-          Üljünk bele!- javasolta Rézi.

-          Üljünk!- felelték a barátai. Rézi addig-addig próbálgatta az indítókulcsot, mígnem az beindult.

-          Indulás! Kapaszkodjatok!- kurjantott fel a kisróka. Valahogyan még a rádiót is sikerült bekapcsolnia. Bömbölt a zene. Az úton munkások tűntek fel, akik épp karbantartást végeztek. Rézi megijedt és félrerántotta a kormányt. Gertrúd és Gerzson ide-oda huppant az ülésen. Amikor végre sikerült egyenesbe hozni, egy süncsalád baktatott át épp a túloldalra. Rézi teljes erőből benyomta féket. A kocsi megpördült és forgott- forgott, mint a körhinta, benne a kölykök is, aztán egy fába csapódva fejre állt. Hirtelen csönd lett. Még a zene is elhallgatott.

Medve család épp arra bóklászott. Kíváncsian, nagy bajt érezve mentek a hang irányába. Medve apó látja ám a kölyköket beszorulva a kocsiban. Erős mancsaival letépte az ajtót, ahogy a másik oldalon Medve anyó is. Óvatosan kihúzták az apróságokat és bevitték az erdőbe, lefektették az avarba. A bocsok vadul verő szívvel nézték.

Rézi, Gertrúd és Gerzson nyöszörgött, jajgatott a fájdalomtól.

-          Mi fáj? – kérdezte a kisrókát Medve apó.

-          Jaj, a fejem! Jaj, a fejem!- óvatosan megvizsgálta. – Lám-lám. Jó, nagy pukli van rajta, ráadásul még a bőröd is felhasadt. Bocsok, legyetek szívesek szaladjatok haza az elsősegélyládáért! Még jó, hogy itt lakunk a közelben.

-          Meg az is, hogy meghallottuk a bajt.- így Medve anyó, aki épp Gertrúd mancsát vizsgálta. – Hát ez kificamodott. Mindjárt a helyére teszem.- Még jó, hogy a minap fejeztem be az elsősegélynyújtó tanfolyamot. Most nagy hasznát veszem a megszerzett tudásnak.

-          Jaj!- Jaj!- kiáltotta, amíg Medve anyó helyreigazította a ficamot. – Nicsak, egy jó nagy puklid is van és még az orrod is vérzik. Jól megjártad. – közben megérkeztek a bocsok.

-          Tessék anyuci!

-          Köszönöm. – Közben már Gerzsont vette szemügyre Medve anyó.

-          Aú! –Aú!- kiáltotta. Bizony-bizony, neked megrándult a mellső lábad. Ezt otthon borogatnod és jegelned kell. Mást nem tehetsz.

-          Jó!- válaszolta elszontyolodva a kölyök. Ezután visszament a másik kettőhöz és elsősegélyben részesítette őket. A bocsok adogatták a hozzávalókat.  Medve apó karjába vette Gerzsont és Gertrúdot, Medve anyó Rézit és hazavitte. Onnan már maguk is bebicegtek és lefeküdtek pihenni. Azonban még előtte megköszönték a segítséget. Magukban pedig megfogadták, hogy legközelebb nem lesznek ilyen meggondolatlanok és nem fognak veszélybe sodorni senkit sem.

Teltek-múltak a napok. Az idő egyre zordabb lett. Az ablakból nézték a változást. Lassan a sebeik is begyógyultak, miközben megkomolyodtak.

Egyszer csak hópihe hullt le az égből, és mindent, mindent betakart. A kölykök óvatosan felkeltek és kibotorkáltak az ajtajuk elé. Megérkezett a tél.