Gondtalan kiskacsák

Gondtalan kiskacsák.

            A tó vize csillogott a koratavaszi napfényben. A parton a pázsit még nem zöldellt, de már kibújt a földből néhány szál fű, és megtörte a barna szín egyhangúságát.

            A kiskacsák vidáman, gondtalanul úszkáltak, olykor megrebegtették a szárnyukat, mintha fel akarnának repülni, de eszük ágában sem volt éppen most elszállni innen. Vége a hidegnek, felolvadt a jég a víz felszínén! – ujjongtak magukban, és élvezték, hogy a hosszú tél után ismét szabadon mozoghatnak.

Az embereket kicsalogatta az első meleg napsugár a partra. Levették végre a kabátot, csizmát, és könnyebb öltözékre cserélték. A gyerekek megálltak a tóparton, és figyelmesen nézték a vadkacsákat. Az egyik egészen közel úszott hozzájuk, és várakozásteljesen figyelte őket.

– Hoztam neked valamit! – mondta egy kisfiú, és a zsebéből elővett egy fél kiflit, és elkezdte a vízbe dobálni. A mellette álló kislány azonnal követte őt, és hamarosan odasereglett az összes kacsa, és harcolni kezdtek a falatokért. Egy ügyetlenkedő sovány kiskacsa elől folyton elkapkodták a többiek a kifli darabokat.  Szomorúan próbálkozott, de mindig hoppon maradt. Végül csalódottan arrébb úszott.

– Gyere ide! Hoztam neked kukoricát! – hallotta egy kislány hívogató hangját. A kukorica sokkal inkább való nekem, mint a kifli! – gondolta, és közelebb ment. Észrevette, hogy a parton a helyenként kikukucskáló fű között sok-sok sárga finomság bújik meg. A kislány leguggolt, és várakozóan nézett rá. A sovány kiskacsa már nagyon éhes volt, és ezért összeszedte minden bátorságát, és kikapaszkodott a vízből.

– Nem bántalak! Gyere, és egyél nyugodtan! – suttogta a gyerek. A kiskacsa nem teketóriázott tovább, és egészen közel totyogott. Csipegetni kezdte a kukoricát, néha talált egy zöld fűszálat, és azt is evett hozzá.

– Láttam, hogy a többiek háttérbe szorítottak, és nem engedték, hogy egyél! – szólalt meg csendesen a kislány. A kiskacsa ránézett, és bólintott.  Én vagyok a hibás, mert nem vagyok elég erős és harcos – gondolta.

– Tudod, te így sokkal jobban jártál! – magyarázta a kislány. – A kukorica igazi kacsáknak való étel, a kifli pedig nem! A többiek nem fognak ma jól aludni, mert nehezen tudják megemészteni, amit ettek! – folytatta.

Ez így van! Szólok nekik, hogy inkább kukoricát egyenek, ez sokkal finomabb és táplálóbb! – gondolta a sovány kiskacsa, és hátat fordított a csemegének. A vízhez totyogott, beletoccsant, majd a társaihoz úszott, akik még mindig harcoltak a falatokért.

– Gyertek ki a partra, ott vár a kukorica! Jut mindenkinek belőle! – hápogta, és a többiek döbbenten hallgatták. A kiskacsa, akit mi mindig hátra szorítottunk, most megosztja velünk a finom falatokat! – gondolták, és szégyenkezve ugyan, de kimentek a partra, ahol a kukoricaszemek sárgállottak. Megvárták, amíg a sovány kiskacsa csipegetni kezd, és csak akkor fogtak hozzá ők is az evéshez.

A kislány csodálkozva nézte őket, amint nagy egyetértésben eszegettek. Eközben a gyerekek köréjük gyűltek, és arról beszélgettek, hogy legközelebb ők is kacsaeledelt hoznak a tóhoz. Mikor mindannyian jól laktak, visszatotyogtak a vízbe, és a tavaszi napsugár fényeiben úszkáltak tovább. Akik arra járták, egy csapat gondtalan kacsát láttak, akik tempósan szelik át a tavat.

Hamarosan eljött az este, és behúzódtak a nádasba. A sovány kiskacsa a nyugvóhelyen kívül maradt, mert neki nem szokott bent alvóhely maradni, ezért szélen telepedik le minden éjjel.

– Húzódjuk összébb! – hangzott mindenfelől. – Gyere közelebb! Bújjunk össze! – hívták a többiek. A sovány kiskacsa nem akart hinni a fülének.

– Gyere már, te jószívű kiskacsa! Szorítunk neked helyet! – kiáltották. A sovány kiskacsa végre elhitte, hogy őt hívják, és ügyesen elhelyezkedett a nádasban a többiek mellett. Talán még soha nem aludt olyan jól, mint ezen az éjszakán.

            A reggel fényei ébresztették fel a kacsákat. Ezen a napon és az összes többi napon is közrefogták a sovány kiskacsát, és úgy úsztak mindannyian egészen a tó közepére.